Azt, hogy reggelivel, ebéddel, vacsorával, nem jelezte, ha valaki jelentkezik, úgyis megbeszélik a részleteket. A hirdetményein egy postafiókszámot adott meg, egy hétre bérelte ki a főpostán – nagyképűen így nevezték a városka három postafiókjából a legnagyobbat –, ennyi idő alatt valaki csak küld neki levelet, gondolta. A kisváros különböző pontjain szórta szét a hirdetését, főleg kertes, családi házas környéken. Mindennap bement a postára megnézni, hogy jött-e válasz, de a kis szekrényke üres maradt.
Már nem reménykedett, hogy lakásra talál, amikor a hetedik napon kifelé jövet a postahivatalból egy magasra tornyozott hajú, fehér kontyos idős hölgy állította meg.
– Ön keres lakást, házi koszttal?
– Igen, asszonyom, honnan találta ki?
Kiderült, hogy a hölgy napok óta figyeli, ki jön el megnézni a postafiókot. Hosszú órákat töltött ezzel az időrabló detektívmunkával, de ahogy később mesélte, megérte, mert alaposan meg tudta
figyelni jövendő bérlőjét. S amit látott, azzal elégedett volt.
És most ott ülnek egy otthonos konyhában – mintha a nagymama konyhája elevenedett volna meg, gondolta a fiatalember –, öreg karos pad, réztányéros mérleg, első világháborús vasmozsár, három hokedlin színes gyapjúpárna, patikatisztaság. A gázon piros zománcfazék, a fedő rajta résnyire elhúzva, utat engedve a nyálcsordító illatoknak. A fiatalember ránéz a hölgyre, aztán jelentőségteljesen a fazékra.
– Bableves…
– Csipetkével és egy kis savanyú káposztával. Remélem, nem kényes a gyomra…
A fiatalember ingatja a fejét, nem, dehogyis kényes, összefut a szájában a nyál, nyel nagyot, hangosan korog a hasa, kissé elszégyelli magát, mert a hölgy, mintha rugó lökte volna ki, felpattan, és a fazék alatt meggyújtja a gázt. A konyhaasztal két végére két tányért helyez, mellé kanalat, szalvétát.
– A poharak a polcon vannak, jobboldalt – szól hátra a fiatalembernek. Az tétovázva néz körül, meglátja, odalép, leemel kettőt, s kezében a pohárral lassan mondja:
– De hát asszonyom, még az se biztos, hogy kiveszem a szobát. Nem is láttam…
– Attól még ebédelhetünk. Majd megnézi utána. Na, üljön már le…!
A fiatalember, aki sokfelé kiragasztott alkalmi cédulákon albérletet keresett, házi koszthoz szokott. Nem bírta a gyomra se a gyorséttermeket, se a falafelbüféket, se a piaci kifőzdét, a városka egyetlen kínai vendéglőjét, miután kipróbálta, messze elkerülte – hát gondolt egyet, s a cédulákra ráírta: „Nyugalmas albérletet keresek, házi koszttal.”
Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak
500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.
