Mostanában gyakran halljuk azt a kifejezést: szexuális zaklatás. A jelenség a hatalommal való visszaélés egy formája, amelyben – szakértők szerint – inkább az uralkodási, mint a nemi vágy a hangsúlyos. A sajtóban felszínre kerülő esetek nyomán sokakban felszakadtak régi sebek, de aki súlyos traumát: nemi erőszakot, illetve hosszan fennálló párkapcsolati erőszakot élt át, annak évek múltán is nagyon nehéz erről beszélni. Ezért leggyakrabban csak névtelenül írnak, vagy a pszichológusnál, terápia során merik felidézni az emlékeiket. A Beszélj róla projekt vagy az Eszter Alapítvány weboldalán százával sorakoznak ezek az írások. Cikkünkben ezeken keresztül mutatjuk meg, mi történik az áldozat lelkében, és szakpszichológusok segítségével igyekszünk tanácsokat adni a feldolgozáshoz.
Idegen vagy ismerős?
Elképesztő annak a tizennyolc éves lánynak a története, akit az utcán támadtak meg. „Meghallottam a lihegést a hátam mögött, de nem gondoltam, hogy baj lesz belőle. Egy erős kéz a nyakamnál fogva a földre rántott, majd dulakodni kezdtem a nálam úgy fél fejjel magasabb férfival. Nem sokáig bírtam a küzdelmet, nagyon gyorsan kimerültem. Lerángatta rólam a nadrágot és a bugyit, majd megéreztem a fájdalmat »ott« (szűz voltam). Mintha ezer tűt szúrtak volna fel, vagy mintha egy vastag karóra ültem volna… rettenetes érzés volt. A férfi elég gyorsan ott hagyott a földön, körülbelül tíz percet ültem utána még ott alul meztelenül, majd magamon erőt véve felálltam, visszamentem a buszmegállóba, és a legelső járattal hazamentem. Az első dolgom a fürdés volt. Amikor megláttam a vért, tudtam, éreztem, hogy akár teherbe is eshettem. De a terhességi teszt negatív lett. Nagy sírások közepette aztán elmeséltem egy pszichológusnak, mi történt, és ő tudatosította bennem: túl fogom élni. Ez erőt adott, és rájöttem, nincs értelme, hogy beszedjem az összes orvosságomat. Lassan másfél hónapja, hogy ez megtörtént velem, és még mindig úgy érzem, hiába van udvarlóm, nem tudnék vele szexuális kapcsolatot létesíteni. Nem azért, mert nem szeretjük egymást, hanem azért, mert úgy érzem, nem állok még készen rá.” Egy ma már felnőtt férfit tizenkét évesen kényszerített szexre egy ismerőse. „Attól a naptól fogva messzire kerültem őt. Elválasztott bennünket a szégyenem. Felnőtt koromban mondtam el először valakinek, hogy mi történt velem. Egy pszichológusnak öntöttem ki a lelkem, mert ez az eset tönkretette a gyermek- és fiatalkoromat, de súlyosan kihatott a felnőttkoromra is. Féltem a nemiségtől. Féltem, hogy bűnös vagyok, aki minden lányt vagy nőt bántana valahogy, valamivel, ha közel kerülnék hozzájuk. Utáltam a testem. Úgy éreztem, leugranék egy magas ház tetejéről, ha kiderülne, mit tettem. Amikor felnőttem, az eszemmel tudtam, hogy nem én voltam a rossz, mégis képtelen voltam megszabadulni a bűntudattól és a gátlásoktól még akkor is, amikor bebizonyosodott számomra egyértelműen, hogy valójában én az áldozat voltam.”
Teljes kiszolgáltatottságban
Erőszak érhet nőket és férfiakat is. A legsúlyosabb vélhetően az, ha gyermekhez nyúl valaki, de maga az élmény felnőttkorban is lehet éppoly traumatikus, hiszen ilyenkor a felnőtt is a gyermeki kiszolgáltatottságot éli át. Bántalmazáskor sokszor maga a test is sérül, ám a lélek sebei még lassabban gyógyulnak. Akivel (szerencsére) sosem történt ilyesmi, talán nem is gondolja, milyen mélyre ágyazódik egy ilyen „élmény”. Az áldozatok azt mondják, életük leglealacsonyítóbb, legmegalázóbb eseménye ez, amikor nemcsak a testüket féltették, de sokszor halálfélelmük volt, hiszen nem tudtak szabadulni a helyzetből, és azt látták, hogy egy másik ember bármit megtehet velük. Ha pedig nem egyszeri alkalomról van szó, hanem hosszabban fennálló párkapcsolati – akár fizikai, akár lelki – bántalmazásról, az úgyszintén képes módszeresen leépíteni az önbecsülést és az életörömöt, akár anélkül, hogy az áldozat ezt idejében észrevenné. Ám visszaépíteni mindezt gyakran csak a bántalmazás időtartamának sokszorosa alatt lehetséges. A jó hír az, hogy sikerülhet: ezt mutatja sok áldozat pozitív végű beszámolója. Ám hogy miért kell sok időt és energiát rászánni, miért kell ezzel tudatosan foglalkozni, miért nem szabad eltemetni magunkban, annak megértéséhez kicsit még beszélnünk kell arról, mi is történik a lélekben az után, hogy a testet – különösen annak intim részeit – bántották.
A sírógörcstől az alvászavarokig
Számos jogvédő szervezet részletesen leírja a poszttraumás stressz betegség, illetve a nemi erőszakot követő tünetegyüttes (erőszakos trauma szindróma) fő jellegzetességeit. Eszerint az első időszakban a legszélsőségesebb viselkedésformák fordulnak elő, a zavartságtól a sírógörcsön át a teljes fásultságig vagy épp viccelődésig. Ez kritikus pont: fontos, hogy az eseményekről hetvenkét órán belül beszéljen a sérült – különben állandósulhat a sokkhatás. A legtöbb túlélőnél a bántalmazás változásokat okoz a viselkedésében, gondolkodásában, érzelmi életében. Emlékbetörések (képek, hangok, szagok bevillanása), beszűkült tudatállapot, ellentmondásos érzelmek, szorongás, rettegés jellemzi, mindez sokszor depresszióban, alvás- és evészavarokban, rémálmokban mutatkozik meg. Gyakori, hogy a túlélő agya „töröl”, emiatt emlékezetkiesése lesz. A szégyen, a megbélyegzettség érzése, az önhibáztatás szinte mindenkinél megjelenik. Ahogyan a bűntudat is: „miért nem tudtam megakadályozni az erőszakot?”, illetve a megválaszolhatatlan kérdés: „miért velem történt ez meg?”. A világ veszélyes, ijesztő hellyé válik a sérült szemében. Nem bízik senkiben, elszigetelődhet. Hangulatingadozásokat élhet meg, esetleg erős dühöt. Jellemző az undor érzése is: mocskosnak, romlottnak látja magát. Sajnos gyakori a jövőkép teljes hiánya és az öngyilkossági gondolatok megjelenése. De nemcsak ezek elkerülése miatt létfontosságú, hogy akivel ilyesmi történt, szembenézzen a történtekkel, és megpróbálja feldolgozni, hanem mert félő, hogy később hasonló helyzetbe kerülhet. Mindemellett az elfojtott harag következménye lehet sokféle egészségügyi probléma kialakulásának is: gyakoriak például a nőgyógyászati zavarok. Egy középkorú hölgy bejegyzése pont ezekre világít rá. „Elmúltam ötvenéves. A történtekről még most sem tudok részletesen beszélni. De megismerve mások beszámolóit, rádöbbentem arra, hogy az elhallgatás, elfojtás a lehető legrosszabb, amit tehetünk, mert elindít egy lavinát, ami megállíthatatlan: nemcsak egy ember életét teszi tönkre az eset, hanem az áldozat környezetében élőkét is.”
…
A cikk folytatását keressétek a Nők Lapja Psziché 2017/8. lapszámában!
Szöveg: Kempf Zita
Fotó: Thinkstock