Kérdés: Kislányom nyolcéves. Egyedül nevelem. Nyáron, amikor a húgomék elvitték nyaralni a saját két gyerekükkel együtt, nem tudtam velük menni. Szívesen van náluk, szereti őket, most mégis teljesen kétségbeesett, amikor megmondtam, hogy ezen a nyáron én nem megyek, nem tudok menni. (Eddig minden nyáron együtt nyaraltunk.) Keservesen sírt. Akkor ígértem meg neki, hogy az őszi szünetben (a mi iskolánkban őszi szünet is van) együtt megyünk el, kettesben. Megvigasztalódott. Az iskolakezdettől örömmel számolta a napokat. Aztán, amikor eljött az őszi szünet, én megbetegedtem, és ő anyámhoz került egy hétre (ahol szeret lenni). Azóta valahogy nem talál magára. Néha szinte búskomor. Esténként észreveszem, hogy csendesen sírdogál. Ha megkérdem, hogy miért, azt mondja, hogy nem tudja. Elhatároztam, hogy pótolom ezt a hetet, de nem a karácsonyi szünetben, amelyet a család vidám hangulatban együtt szokott eltölteni, hanem utána. Egy hétre még kiveszem az iskolából, és lemondom azt a külföldi utamat (hivatalos tanulmányút), amely akkorra volt tervezve. Karácsony előtt már semmiképpen nem tudnánk elmenni. Anyám és a húgom is azt mondják, hogy tisztára megőrültem, egy ilyen szakmai lehetőséget kihagyni, nem biztos, hogy máskor is lesz rá lehetőség… És nincs igazam, hogy az ígéretemnek, melyet nem tudtam megtartani, ilyen jelentőséget tulajdonítok. Én viszont, ha együtt vagyok a lányommal, úgy érzem, hogy igenis ezt kell tennem. Kinek van igaza, a józan nagymamának és nagynéninek, vagy nekem, a „túlérzékeny” és „kicsit flúgos” anyának?
Válasz: Önnek van igaza, a „túlérzékeny” és „kicsit flúgos” anyának.
A gyerekeknek tett ígéreteket feltétlenül be kell – be kellene – tartani.
Nem úgy áll a dolog, hogy a gyerekeknek tett ígéret kevésbé komoly és kevésbé fontos, mint a felnőttek közötti megállapodás. Ellenkezőleg. A felnőttek esetében is kellemetlen lehet az ígéret be nem tartása, az ember a szavahihetőségét veszélyezteti, megronthatja a baráti vagy üzleti kapcsolatot, de nem hat olyan mélyre a személyiségben (annak a személyiségében, akivel szemben megszegték, nem tartották be az ígéretet), mint a gyerekeknél.
A gyerekeknek tett ígéret be nem tartása a gyerekek érzelmi biztonságát rendíti meg. A világba vetett bizalmukat, hitüket.
Az első reakció az elszomorodás – netán kétségbeesés –, s a későbbi válasz a dac, az agresszió, a renitencia. Ez a folyamat, persze, csak akkor megy ilyen messzire, ha nem egyetlen ígéret esetleges be nem tartásáról van szó, hanem annak a légkörnek a kialakulásáról, hogy a világban, a felnőttek világában nem lehet megbízni, nincs miben – és kiben – megbízni, „magamra vagyok hagyatva’’.
Önöknél ilyen fejleményekről, természetesen, nincs szó, de szerintem a gyerek rossz hangulatait, „ok nélküli” esti sírdogálásait joggal kapcsolja össze a kialakult helyzettel, s azon belül a „be nem tartott” ígérettel.
Persze, ahhoz, hogy ez a dolog így alakuljon, az érzékeny anya mellett egy érzékeny kislány is kell, és biztosak lehetünk benne, hogy ezeknek az enyhe tüneteknek a megjelenését ennek az ígéretnek a meg nem valósulása minden más előfeltétel nélkül, önmagában valószínűleg nem tudná kiváltani. Az előfeltételek közé tartozik a már emlegetett érzékenység – mindkettőjüké –, de ezen túlmenően talán az a helyzet is, amelyben gyerekét egyedül nevelve maga válik a kizárólagos tájékozódási ponttá a gyerek számára, a biztonság, a testi és lelki (érzelmi) biztonság kizárólagos forrásává.
Én – nem hiszem, hogy felelőtlenül – rábeszélném, hogy tegyen úgy, ahogy írta: toldják meg a karácsonyi szünetet egy héttel, mondja le a külföldi útját, és pótolják be az őszi, elmaradt üdülést.
Igen, hallgasson magára, higgyen annak, amit érez!
Különösen meggyőző volt számomra, hogy azt írta, ha együtt van a lányával, akkor a leghatározottabban érzi, hogy igenis ezt kell tennie. Tapasztalatom szerint ilyen viszonylatokban az ember, ha rá tud hangolódni, nagyon is pontosan fel tudja fogni a másik ember, és különösen a gyereke – fia, lánya – belső állapotait, és intuitív megismerésében ébredhet rá arra, hogy mit is kell tennie.
Ugyanakkor a józanságnak is megadnám a magáét. Helyes, hogy mérlegeli édesanyja és húga érveit. Nekik is megvan a maguk igaza, és csak e legalább kétféle igazság együtt segíthet hozzá életünkben a többé-kevésbé helyes döntésekhez. És ha tévedünk? Az se olyan nagy baj, legközelebb majd megpróbáljuk jobban csinálni.
De most én a mérlegnek abba a serpenyőjébe vetném az érveimet, amit az ön érzései már úgyis lejjebb húznak ez esetben, a „józanság” érveivel szemben.
Menjenek el telelni!
Nők Lapja 1999/47. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
