Kérdés: A kisfiam hároméves lesz november végén, és úgy gondolom, itt az ideje annak, hogy rendszeresen, mindennap, elalvás előtt meséljek neki. Nyáron már próbálkoztam ezzel, de nem úgy történt, mint ahogy gondoltam. Miután elmeséltem neki, nem is egy, hanem két-három mesét is (nem könyvből, hanem fejből), mondtam neki, hogy már késő van, aludni kell. De erre ő hangos, kétségbeesett zokogásba tört ki, alig tudtam megvigasztalni. Annyira élvezte a mesemondást, ez látszott is rajta, hogy kétségbeesett, amikor vége lett. Próbáltam megnyugtatni, de nem tudtam igazán, és most se tudom, hogy hogyan tehetném. Órákig, a végtelenségig csak nem maradhatunk fenn? Mit csináljak ilyenkor? Azt sem tudom, hogy milyen meséket olvassak neki. Eddig kitaláltam történeteket, és olyan eseményeket szőttem a mesébe, amelyek vele is megtörténtek. De most már kifogytam a történetekből, képzelőerőm egyre többször hagy cserben, szeretnék könyvből is olvasni. De nem tudom, hogy milyen meséket válasszak. A legtöbb mese nyelvezete, szókincse, stílusa számára még nehezen érthető. Sok az ismeretlen kifejezés, a hosszú, többszörösen összetett mondat. Mit tanácsol?
Válasz: Először is: jól csinálta, amit csinált. Igaza van, rendszeresen, mindennap kell, kellene mesélnünk is gyerekeinknek az esti együttlét, szertartás idején, elalvás előtt. Sőt: nem is csak hároméves kortól, hanem már sokkal előbb búcsúzhatunk úgy a gyerektől, hogy betakargatjuk, megsimogatjuk, s közben egy-két szót, néhány mondatot duruzsolunk, már olyankor is, amikor még nem is tud beszélni. Egyéves kora körül pedig, vagy
másfél évesen a gyerek már figyelni fog ránk, ha néhány egyszerű mondattal „visszameséljük” a napját.
Például: elutazunk nyaralni, és amikor az új, az idegen helyen lefekszik, elmondjuk, hogy „reggel, amikor felkeltél, már ott állt a két bőrönd az előszobában, aztán kakaót ittál, felöltöztél, lementünk az autóhoz, beültél az ülésedre, aludtál, és amikor felébredtél, már itt voltunk, megnéztük együtt a kacsákat, háp-háp-háp, kicsit féltél is tőlük, de akkor anya felvett, aztán ettünk, fürödtél, és most te itt alszol, anya ott, én meg ebben az ágyban…” Csodálkozni fogunk, hogy a még beszélni nem tudó – de már sok mindent értő – gyerek milyen elkerekedett szemmel figyel ránk, hogy issza szavainkat.
Azt hiszem, kisfia zokogása, kétségbeesése azt mutatja, amit mindig is mondani szoktunk: a kisgyereknek elemi szükséglete a mindennapos mesehallgatás.
(Vigyázat! Nem a mesenézés, mert az nem segít, csak ront szorongó vagy feszült állapotán, hanem a mesehallgatás.)
De azt tanácsolnám, hogy semmi esetre se mondjon két-három mesét egy este, mindig csak egyet! Az egy mese kerek egység, amit még követhet kis dudorászás, egy mondókázás, vallásos családokban a rövid, esti gyerekima – melyet a gyereknek nem kell velünk mondania, de mi mindig elmondjuk és ő utánozhat, ha tetszik. Szóval, az esti szertartásnak egyik eleme a mese, amiből csak egy van. Ezzel szemben, ha napközben ráérünk, vagy valahol várakozunk, hogy villamoson, buszon, vonaton utazunk, akkor is mesélhetünk. Nagyon helyes, hogy a gyerek életéből mesélünk, a legegyszerűbb eseményeket is szívesen hallgatja, akár ha pontosan úgy mondja el, ahogy történt, minden költői hozzáadás nélkül, legfeljebb annyit változtatunk, hogy a mi mesénkben egy kis mackó és az ő mackószülei szerepelnek. Jó téma lehet a bevásárlás a boltban vagy a piacon, látogatás a nagymamánál vagy a szomszédban, valamiféle otthoni sütés-főzés vagy szerelés – bármi.
Persze, minden családban eljönnek azok a hetek, hónapok, amikor alkudozás folyik a lefekvés vagy az elalvás körül, mert a gyerek egyszer csak szorongani kezd attól, hogy elaludjon. Ez általában ahogy jött, úgy múlik el, ilyenkor a szülői kedvesség és határozottság együttesen hatékony.
Ne felejtsük el: a mese érzelem-közlés; a mesélő és a mesehallgató között érzelmi kapcsolatot, érzelmi áramlást hoz létre és ily módon érzelmi biztonságot ad. Ezenkívül lehetővé teszi a belső élmények, szorongások, vágyak, dühök feldolgozását, és így elnyugosztalja, és vigasztalja a kisgyereket, biztonságos világot teremtve köré. Így hát a mese az, ami igazán és tartósan megnyugtat, nem pedig a megnyugtató szavak.
Kifogyott a történetekéi? Ismételje a már egyszer elmondottakat. Ismételje újra meg újra!
Második mesét nem mesélnék ugyanazon az estén, akkor se, ha az egy mesém túl rövid volt, de esetleg újra elmesélném azt az egyet.
Az ismétlés önmagában is szorongást oldó, megnyugtató hatású. A gyerek ismert világban mozoghat fantáziájával. Figyelje meg, hogy a harmadik, negyedik ismétlést mennyivel jobban élvezi a kisfia, mint az első elmesélést.
Nagyon jó az is, hogy – mint a gyerekek mondani szokták – „fejmesét” mesélt, vagyis maga találta ki a történetet. A gyerekek külön is élvezik azt, ha a mesélő saját meséjét meséli, mert rejtélyes módon átérzik azt is, ami a mesélőben történik ilyenkor.
Ha pedig mégis könyvből kellene mesélnie, fáradtság vagy kimerültség okán, válasszon olyan egyszerű történeteket, melyekben egyszerű, mindennapi dolgok esnek meg kis állatokkal vagy gyerekekkel. De ne feledje: nagyon jó mese lehet a saját életéből, a saját gyerekkorából vett történet is!
Igen: a nagy mesék, a tündérmesék a későbbi életkor történetei. A gyerek négy és fél, ötéves korától kezdve jöhetnek szépen sorjába, többször, sokszor ismételve. A gyerek lassan rákap akkor már a stílusra, nem zavarják a szókincs esetleg ismeretlen szavai, ha elég oldott állapotban van, rá is kérdez arra, amit nem ért, esetleg csak valamelyik ismétlésben.
Egyszóval: meséljünk!
Nők Lapja 1998/47. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
