Komoly kihívásokkal kellett szembenéznie annak a nőnek, aki a 20. század első felében filmkészítő szeretett volna lenni az Egyesült Államokban. Miközben a nők részt vettek az „álomgyár” nyersanyaggal való ellátásában, és ugyan eleinte szép számmal képviseltették is magukat prominens pozíciókban, egy idő után már nem lehetett kétség afelől, hogy a termékek előállítói, vagyis azok, akik a kamera mögött foglaltak helyet, egyre inkább a férfiak lettek.

Ruth Orkin (Boston, 1921. szeptember 3. – New York, 1985. január 16.) sem választhatta azt a pályát, amely iránt elhivatottságot érzett – legalábbis nem úgy, ahogy elképzelte –, és ez alapvető módon határozta meg fotográfiai munkásságát. Orkin vizuális nyelve a fotografikus kép és a film, a mozdulatlanság és a mozgás találkozásánál helyezkedik el. Fotóművészetében a tér magában hordozza az időt és a mozgást, és addig feszegeti a fényképészet nyelvének határait, amíg az be nem hódol az illúziónak és a mágiának. Az idő illúziója – Ruth Orkin (1921–1985) címmel nyílt a Mai Manó Ház legújabb tárlata október 10-én, és január 24-ig látogatható. A kiállítás kurátorai Anne Morin és Baki Péter.

Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 150. évfordulójának alkalmából a Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház minden látogató számára, kedvezményes 150 forintos jegyárral látogathatóvá teszi a kiállítást 2023. november 17., pénteken.

Ruth Orkin, a mozi rajongója

Ruth Orkin: Önarckép (Fotó: © Ruth Orkin Photo Archive)

Ruth Orkin díjnyertes amerikai fotóriporter és filmes Mary Ruby némafilmszínésznő és Samuel Orkin, az Orkin Craft nevű játékhajók készítőjének egyetlen gyermekeként, az 1920-as és 1930-as évek hollywoodi aranykorában nőtt fel. Tízéves korában kapta meg első fényképezőgépét, egy 39 centes Univexet. Tizenhét évesen kerékpárral indult útnak Los Angelesből, hogy megnézze az 1939-es New York-i világkiállítást, útközben pedig végig fényképezett – bár Orkin igazi szenvedélye a mozgókép, a filmkészítés volt.

Az 1940-es évek elején, miközben riportfotográfiát tanult a Los Angeles-i City College-ban, olyan nagy képes magazinok számára készített fotóriportokat, mint a Life, a Look és a Ladies Home Journal. 1943-ban New Yorkba költözött, ahol éjszakai mulatókban fényképezett, nappal pedig csecsemőkről készített képeket. Az 1940-es években az összes nagy magazinnak dolgozott, nyaranta pedig Tanglewoodban fényképezte a fesztiválra készülő zenészeket, köztük a kor olyan nagyságait, mint Leonard Bernstein vagy Isaac Stern.

Egy ideig küldöncként dolgozott a Metro-Goldwyn-Mayernél, és miközben ide-oda futkosott a részlegek között, mindig talált időt arra, hogy nézelődjön; az így nyert tudást állóképeiben kamatoztatta.

A mozi iránti lelkesedése azonban mindvégig ott munkált a fotográfiáiban.

Annak ellenére, hogy nem álmai hivatásának élt, Orkin igyekezett a film keretein belül dolgozni, kialakítva egy olyan, a mozgó- és az állókép között elhelyezkedő vizuális nyelvet, amely két párhuzamos időkezelés között biztosít folyamatos párbeszédet.

Ruth Orkin: Jinx és Justin az MG-ben, Firenze Olaszország, 1951 (Fotó: © Ruth Orkin Photo Archive)

1951-ben a Life magazin Izraelbe küldte, hogy végigkísérje az Izraeli Filharmonikusok turnéját. Orkin, aki innen Olaszországba ment, Firenzében ismerkedett meg egy művészettörténetet tanuló honfitársával, Ninalee Craiggel, aki az Amerikai lány Olaszországban című kép modellje lett. A fotó az eredetileg Utazz bátran egyedül címet viselő sorozatnak volt része, amely arról szólt, hogy mivel szembesültek a nők a háború utáni Európában.

Ruth Orkin: Amerikai lány Olaszországban, Firenze Olaszország, 1951 (Fotó: © Ruth Orkin Photo Archive)

New Yorkba visszatérve Orkin összeházasodott Morris Engel fotográfussal és filmrendezővel, akivel két játékfilmet is készítettek közösen. Ezek egyikét, a ma már klasszikusnak számító A kis szökevényt 1953-ban Oscar-díjra jelölték, és ugyanabban az évben elnyerte a Velencei Filmfesztivál Ezüst Oroszlán-díját. A New York-i Central Parkra néző lakásukból Orkin a futóversenyeket, felvonulásokat, tüntetéseket fényképezte és megörökítette az évszakok váltakozását. A képek az Egy világ az ablakomon át és a További képek az ablakomból című, széles körben elismert albumokban jelentek meg. 

Ruth Orkin: Fiú a víztározónál, Central Park, New York City, 1960 (Fotó: © Ruth Orkin Photo Archive)

Fotóba zárt film

Orkin fotográfiáit látva egyértelmű, hogy a mozi szelleme – ami a legkorábbi képektől kezdve változatos formákban jelenik meg életművében – belopódzik a képkocka apró repedéseibe, kettős mélységet hozva létre, amelyben megindul a mozgás: egy szikra, egy nyom, amely „filmes időkezelést” zár körül, egy szimulált időtartamot, ami a mozi egyik láthatatlan trükkje – mert végső soron mi más a film, mint a mozdulatlanságból létrehozott mozgás művészete?

Ruth Okin: Jimmy történetet mesél, West Village, New York City, 1947 (Fotó: © Ruth Orkin Photo Archive)

Orkin sorozatokkal, a mozgás felbontásával, megkettőzéssel, egyidejűséggel és szimultaneitással igyekezett az állókép pillanatnyi idejét kombinálni a film szimulálása érdekében.

Vizuális nyelve a fotó és a film, a mozdulatlanság és a mozgás találkozásánál helyezkedik el.

Fotóművészete olyan olvasztótégely, amely visszaállítja az időt és a mozgást, és addig feszegeti a fényképészet nyelvének határait, amíg az be nem hódol az illúziónak és a mágiának.  

A rákkal folytatott hosszú küzdelem végén Orkin New York-i otthonában hunyt el 1985. január 16-án, ahol csodálatos fotóhagyatéka vette körül, ablakából pedig a Central Parkra nyíló kilátás.

Kiemelt kép: Ruth Orkin képeit szemléli egy látogató Torinóban – Fotó: Roberto Serra/Iguana Press/Getty Images