Most jött ki a Mesterjátszma című film, amelyben te is szerepelsz. Egy foglyot azzal próbálnak megtörni, hogy nem érintkezhet senkivel. Ahogy telik az idő, a férfi egyre jobban szenved a magánytól. Téged mennyire visel meg az egyedüllét?

Gyerekkoromban remekül elvoltam egyedül, de ez a képességem az évek során valahogy eltűnt. Nyilván a két szakmám, a színház meg a zenekar is olyan, hogy mindig csapatban dolgozom. Persze, sok munkát egyedül kell elvégeznem, például amikor szöveget tanulok, dalszöveget írok, ám az idő többi részét szeretem társaságban tölteni. De most, hogy éppen széthullott a családom, ezt próbálom egy kicsit átértékelni magamban. Az élet sokszor kényszerít egyedüllétre, szóval biztos, hogy van vele valamilyen feladatom.

A filmben a fogoly szerez egy sakk-könyvet, megtanul játszani, és addig sakkozik saját magával, amíg végül a személyisége kettéhasad. Erről mit gondolsz?

Az alapötletet Stefan Zweig Sakknovellája adta, ami teljesen más korban játszódik. Én inkább azon keresztül tudok ehhez csatlakozni, hogy a színpadi létezés és a sok szerep bennem olyan érzéseket vált ki, hogy több személyiségből állunk, és ezeket össze kell hangolnunk.

Azért kérdeztem, mert a Borikönyv című önéletrajzodban mesélsz arról, hogy kisgyerekként, amikor a sok tanulás és a versenysport miatt kimerültél, elkezdtél hangokat hallani, és hogy néha még ma is hallod őket.

Biztos, hogy gyerekkoromban az egész összefüggött az idegi kimerültséggel is, de ahogy öregszem, egyre jobban látom, hogy egyszerűen vannak emberek, akik a világ rezdüléseire sokkal érzékenyebben reagálnak, mint mások. Néha irigylem is azokat, akik remekül elvannak a normális valóságban. Súlya van mindennek, ami körülvesz. Ez persze állandóan gerjeszti a kreativitást is, hogy minden ihletforrás, minden jel, ami üzen valamit.

Van, aki ezt a jelenséget úgy éli meg, hogy egy bölcsebb erő irányt mutat neki a mindennapokhoz.

Sajnos én ritkán hallgatok a belső hangjaimra. Ha az embernek huzamosabb ideig olyan társa van, aki ezekre a dolgokra nem nyitott, akkor egy idő után elhiszi, hogy az intuíciója csupán a szorongás jele, és figyelmen kívül kell hagynia, csak hogy megfeleljen az elvárásoknak. De most már szeretném ezt szépen visszaépíteni, hogy az erős megérzéseimtől ne féljek, hanem ajándéknak tekintsem őket.

Említetted a szorongást. A könyvben a gyerekkori zongoravizsgádról szóló részben írod, hogy úrrá lett rajtad a szorongás és a bénító félelem. Megleptél vele.

Általában a közönség előtt dolgozó emberekről nem feltételezik, hogy szoronganak a szerepléstől, pedig több színész és zenész kollégámon látom, hogy iszonyatos félelmek kínozzák. Csak közben hihetetlen erős belső kényszer hajtja őket a színpad és az alkotás felé. Tehát a művészek nem feltétlenül magamutogatók. Akik exhibicionisták, azokból lesznek például a celebek.

A színpadi gátlásaidtól és félelmeidtől végül A jég című előadásnak köszönhetően szabadultál meg. Arra hogyan emlékszel vissza?

Az a zseniális író, Vlagyimir Szorokin fantasztikus regényét dolgozta fel, egyébként az előadásunkat ő maga is látta egy lengyelországi fesztiválon. Tavaly itt volt egy közönségtalálkozón, és én olvashattam fel a könyvéből. A jégben egy fiatal prostituáltat játszottam. A három fő karaktert elrabolja egy szekta: Szibériában becsapódott egy hatalmas meteor,­ jégtömbbé fagyott, és annak a jegéből készült kalapáccsal ütik a foglyok szívét, hogy az megszólaljon. Ez így, elmesélve nem adja vissza a hatást, de a történet tényleg az emberi szívről szól, egyszerre durva, szentimentális és humoros. Számomra ez a szerep a maga testi-lelki kiszolgáltatottságával meg a regény mondanivalójával iszonyatosan felszabadító volt. A végső üzenet pedig, hogy krétával felírtuk a nézők lábához és a falra, minden­hova, hogy ne félj, tényleg katar­tikus volt. 

A Csobogás című számotok történetét elmesélnéd nekünk?

Nagyon régen belefutottam egy nem túl szerencsés kapcsolatba. ­Súlyosan bántalmazó férfi volt, hál’ istennek elég hamar megszabadultam tőle. Amikor viszont megismerkedtem a következő barátommal, ő meglátott az utcán, és követett minket hazáig. Mint egy őrült pókember, felmászott a ház falán az első emeletre, kívülről betörte az ablakot, és a fiúnak esett. Mázlinkra a rendőrséggel szemben laktam, meghallották a csörömpölést, a fickó pedig részeg volt, és kiment a mosdóba, addig beengedhettem a rendőröket. Aztán amikor a zenekarral összeraktuk az első lemezünket, az volt a koncepciónk, hogy a dalokban a különböző női vetületeim jelenjenek meg, köztük ez a súlyos éjszaka is. De akkor még nem volt bátorságom szöveget írni. Lovasi Andrásnak meséltem el a sztorit, ő írta belőle a Csobogás című számot.

Viszont később már te is írtál dalszövegeket a fájdalmaidról. Például amikor szembe kellett nézned egy párkapcsolati válsággal. Azt milyen megélni, hogy azután a koncerteken egy csarnoknyi ember érzi át a szenvedésedet?

Végül is ez a művészet, hogy a befogadók azonosulhatnak a szenvedéssel, vagy akár a boldogsággal. Ettől lesznek örök érvényűek az alkotások, a körforgás a lényeg, hogy amikor tükröt tartok, ráismersz a saját érzéseidre. Nézel egy festményt, elolvasol egy verset, és visszarepít ahhoz a több száz évvel ezelőtti pillanathoz, amikor a művészből utat tört az érzés. Így találkoznak a lelkek az időn és a téren túl.