Ott állok mindjárt a pulpituson, és egyszerűen nem hiszem el, hogy mindez megtörténhetett velem. Hogy meghívtak ide, s kérték, beszéljek az életemről. És egyáltalán lehetséges ez, mármint, hogy ennyi éves vagyok, amennyi. Hiszen ezek a „gyerekek” ugyancsak túl vannak már a hetvenen. Valahai diákjaim a tankörömből, akiknek, épp hogy csak idősebben náluk, osztályfőnöke voltam. Velük együtt itt ülnek most vagy másfél százan, egykori műegyetemisták, gépészmérnök-hallgatók abból a régi évfolyamból. Megőszültek valahányan. Jó néhányukat vizsgáztattam is annak idején, és voltaképpen valamennyiükkel találkoztam az alagsori óriás előadóban, ahová drága professzoromat fiatal tanársegédjeként kísérgettem rendszeresen. Nagy ajándék a sorstól, hogy az óraközi szünetekben a tanári szobában sokat beszélgethettem vele. Ő sűrűn rágyújtott, én pedig ezért és ekkor váltam szenvedélyes passzív dohányossá, egy életre.
Uramisten, a prof is száztíz éves lenne már! Nem, száztizenegy. Valósággal rajongtam érte, hatalmas tudásáért, fénylő szelleméért, egyedülálló humoráért. Briliáns előadásaiért. És hát, nem mellesleg, majdnem egyidős lett volna apámmal, ha szegény visszajön a háborúból. Igen, feltétlenül beszélnem kell Gillemot professzor úrról is, hiszen fontos része, több: részese az életemnek.
Szóval, ott állok majd mindjárt a pulpituson az egyetem dísztermében, a kevés tanárok egyikeként, akik még életben vagyunk. Ezzel is érveltek a szervezők, amikor győzködtek arról, hogy igenis, egykori diákjaimnak érdekes lehet az én életem. A két életem, mert két életem volt, mivel pályaelhagyó lettem később, már közel a negyvenhez. De vajon én hagytam el a pályát, vagy a pálya hagyott el engem? Nézhetjük így is, úgy is. Van értelme most? Utólag? Úgy lehet, csak megelőztem a koromat, hiszen ma már szinte többen vannak, akik váltanak, nem is csak egyszer. Sokuk országot is. Hazát? Nem, azt nem lehet…
Beszélek tehát boldogult professzoromról. Viszont, hiába úgy terveztem, mégsem a gyerekkorommal kezdem. Sőt, egyáltalán nem is térek ki azokra az évekre. Nem mintha nem volnának érdekesek. És ne lett volna meghatározó szerepük az életem alakulásában, hiszen így vagyunk ezzel mindannyian. Nem. Egyszerűen nem volna rá időm. Mindösszesen húsz percet kaptam a teljes életemre. Örömökre, bánatokra. Sikerekre, kudarcokra. Szerelmekre, elsőkre és az utolsóra is, barátságokra, életre szólókra és lejárt szavatosságúakra. Kötésekre, oldásokra. Születésekre, halálokra. Húsz perc! Lehetetlen vállalkozás. Bezzeg Woody Allen megoldotta: „A Háború és béke? Röviden? Oroszokról szól…”
Nem, nem tehetem meg a hallgatósággal, hogy akárcsak hét-nyolc perccel is hosszabban beszéljek a kelleténél. Idejük drága, figyelmük meg nyilván véges.
