Kérlek, édesem, ne aggódj, még dolgozunk, de aztán sietek haza, hozzád – súgja a telefonjába az interjúalanyom a beszélgetésünk közepe táján, majd magyarázatul gyorsan hozzáteszi, vezérigazgató volt a két hónappal ezelőtti kirúgásáig, és most minden csörrenésre reagál, mert képtelen felfogni, hogy az érte aggódó feleségén, a gyerekein és néhány „ősbarátján” kívül alig-alig keresi valaki. – Reggeltől estig csörgött a telefonom, a munkatársaimnak, az ismerőseimnek, gyakran a feljebbvalóimnak is fontos volt a véleményem. Kérdeztek, kértek, dicsértek, sokan fordultak hozzám szakmai tanácsért, mások gátlástalanul udvaroltak, ám mostanra rá kellett jönnöm, ők nem velem, hanem a beosztásommal voltak kapcsolatban, és ez végtelenül elkeserít – magyarázza. A felindultságát látva, készségesen elkanyarodom az eredeti témánktól, és bevallom, eddig kétszer éltem át magam is a „néma telefonok” korszakát, amit nem bánok, mert legalább feketén-fehéren kiderült, ki az igaz barát, és kit vezérel érdek. Bizakodom, hogy a saját példámmal sikerül megvigasztalni a beszélgetőpartneremet, de ő nemcsak általam, hanem egy újabb telefonhívás jóvoltából is felvidámodik. – Egy régi évfolyamtársam keresett – magyarázza fülig érő szájjal –, aki épp most helyezett el célirányosan egy hírt a szakmai fórumainkon, miszerint új, tőkeerős céget alapítok, és komoly konkurenciája leszek az eredeti vállalatomnak. – Mire kiérünk a parkolóba, tíz perc alatt öten hívják telefonon…
Nemcsak az edzők, a zsűri tagjai és a nagyrészt szülőkből álló közönség élvezi a magas színvonalú ritmikus gimnasztika versenyt egy hűvös szombat délelőttön, hanem az általános iskolás korú sportolók is, akik kemény munkával érték el, hogy sok formáció kapjon aranyérmet a produkciójára. Mivel magam is műveltem valaha e sportot, tudom, milyen fegyelem, koncentráció és ritmusérzék kell egy sikeres gyakorlathoz, tiszteletet érzek a gyerekek iránt, és elképedve figyelek a büfé előtt egy érces hangú anyát, aki durván szidja az egyébként aranyérmet nyert, nagyon ügyes, tornász alkatú kislányát, mert rontott. A gyerek sírva hajtogatja: „Én igyekeztem…”