A felnövekedésünk során többségünk azt tanulja meg, olyan mintákat, forgatókönyveket épít be, amelyek arról szólnak, hogy ha velünk valaki kedves, akkor azzal nekünk is kedvesnek kell lennünk. Ha valaki megkínál valamivel, azt illik elfogadni. Igent kell mondani, helyeselni és bólintani, mert a visszautasítás valamiféle illetlenséggel, bánatokozással egyenértékű, és ezért kerülendő. Én ezt nagyon problémásnak tartom.

Természetesen nem a durva visszautasításra, megbántásra biztatok bárkit. De a csoportjaimban azt látom, nagyon sokakat érintő téma, hogy nem tudnak nemet mondani, nem képesek meghúzni a határaikat. Mégpedig azért nem, mert nem is figyelnek oda arra, hogy valójában mit szeretnének. Amit felkínálnak nekik, arra sokszor automatikusan rábólintanak, és csak sodródnak az árral. 

Nemrég velem is előfordult egy számomra is tanulságos eset. Kaptam egy meghívást, amiről éreztem, hogy nem szeretném elfogadni, de vívódtam, mert nehéz volt visszautasítani. Majd valahogy kiderült, hogy tulajdonképpen a meghívók is csak illedelmességből kezdeményeztek. Amikor kimondtam, hogy nem, az dupla nyereséget jelentett, mindannyian fellélegeztünk. Elképesztő, hogy ilyen játszmákba is belemegyünk, amelyekben mindenki azt követi, amit szerinte illene csinálni, és nem a saját igényeire figyel, hogy ő mit szeretne valójában.

Számtalan hétköznapi példa juthat eszünkbe, az étkezések körül jellemzően sok hasonló helyzet adódik. Megkínálnak bennünket egy étellel, mi pedig nem szeretnénk enni belőle: vagy azért, mert nem fogyasztunk olyan típusú ételt, vagy abban az időpontban nem akartunk enni, vagy bármilyen más okból. Erre azonban jön a válasz, miért is „kellene” mégis elfogadnunk a kínálást: a háziasszony miattunk dolgozott, csak nekünk készítette, egy szelettől nem dől össze a világ, egyébként is szerinte olyan soványnak tűnünk, és társai. Erre sokan inkább sóhajtanak egyet, és magukba erőltetnek valamit, amit nem is akartak. Ha szeretünk valakit, akkor ebbe könnyű belecsúszni. Természetesen semmi bajunk nem lesz tőle, ha eszünk két falatot, de ha benyomunk egy komplett második vacsorát, miután otthon már ettünk, csak azért, mert a másik különben megbántódna, azon már érdemes elgondolkodnunk.

Mit szólnak?

Egy sütemény elfogadása vagy elutasítása elsőre talán apróságnak tűnik, mégis nagyon szimbolikus. A tukmálás azt üzeni, ne figyeljünk arra, mi mit szeretnénk, hanem inkább arra, hogy mások mit várnak tőlünk. Rövid úton eljuthatunk odáig, hogy a fél életünk arról szól: próbáljuk kitalálni, mások – a szüleink, a családunk, a barátaink, a munkatársaink, az utca népe – hogyan reagálnának, ha nemet mondanánk. Eszembe jut egy közösségi médiás mém, egy mondat, ami
Jack Nicholson kaján vigyora mellett a leghatásosabb: „Kérdezném azoktól, akik az egész életüket úgy élték le, hogy »Mit szólnak majd az emberek?«…, hogy végül mit szóltak?”

Ez a kérdéskör messzire vezethet: nemcsak az aprósüteményről lehet szó, hanem arról is, hogy benne ragadunk-e egy olyan kapcsolatban, ami számunkra már nem megfelelő, vagy hogy milyen munkát végzünk. A munkahelyünkön ráadásul még a hierarchia is árnyalja a képet, még bonyolultabbnak tűnhet, hogyan reagáljunk olyan helyzetben, amikor olyan munkát bíznak ránk, amit valaki más helyett kell elvégeznünk, annyi túlórát várnak el tőlünk, amennyi nem komfortos, vagy olyan hangnemben beszélnek velünk, amit tűrhetetlennek gondolunk. Az állandó belesimulás sokszor azon alapul, hogy nem tudatosítjuk: bizonyos dolgokat igenis megtehetünk. Ehelyett gyakran lesöpörjük az ellenérzéseinket az asztalról, és igent mondunk, vagy legalábbis elfogadjuk a helyzetet.

Egy ismerősöm mesélte, hogy a munkahelyén megkérték egy extra feladatra. Már amúgy is túl volt terhelve, így nem szívesen vállalta el, de mivel nagyon nehezen utasít el bármit is, belement. Amikor teljesítette a feladatot, jelezte a megbízónak, hogy egy kicsit sok volt, mire ő azt válaszolta: „Nemet is mondhattál volna!” Az ismerősöm teljesen megdöbbent, mert rájött, hogy ez a lehetőség meg sem fordult a fejében.

Sokan a háztartásbeli teendőkkel kapcsolatban is hasonlóan viselkednek. Esetleg még akkor sem adják át a házastársuknak vagy a gyereküknek a feladatok egy részét, ha azok készek lennének átvállalni bizonyos dolgokat. Egyszerűen nem engedik meg maguknak, saját maguk felé támasztanak olyan elvárásokat, amiket a külvilág talán nem is fogalmaz meg. Pedig annyira egyszerű lenne meghozni ezeket a döntéseket a saját jó érzésünk érdekében. Ismerek olyat, aki nem szeret főzni, de elutasítja az ételrendelést, így minden szombaton és vasárnap a fél napját a konyhában tölti. Miért kell minden hétvégi napon főzni, miért nem elég csak az egyiken, akár nagyobb adagot? Mi a rosszabb? Házhoz rendelni az ételt mosogatás nélkül, vagy egy hullafáradt ember, aki egész délelőtt robotol, és nem tud önfeledten kikapcsolódni?

Feszülő izmok

Mit tehet, aki felismeri, hogy hasonló cipőben jár? Gyakorolhatja a nemet mondást, de ennek van egy mélyebb, önismereti része is: tudatosítja-e, hogy miért­ mond nemet (vagy miért szeretne nemet mondani), felismeri-e azt, hogy mire vágyik valójában? Nagyon szomorúnak tartom, hogy az emberek sokkal könnyebben meg tudják fogalmazni, hogy mi az, amit nem szeretnek, és sokkal nehezebben, hogy mit szeretnének. Ahhoz, hogy határokat húzzunk, kimondjuk a megfelelő nemeket, nagyon jól kellene magunkra figyelnünk, hogy egyáltalán észrevegyük: most olyasmit csinálunk, amit nem szeretünk. Amíg az embernek nincs ilyen belátása, nem figyel oda magára, könnyen hiheti azt, hogy amit csinál, az a dolga. Fel sem tűnik, csak követi az instrukciókat, halad a számára kijelölt úton, és leéli a fél életét (vagy az egészet) úgy, hogy nem észleli, mire is vágyik valójában. 

Érdemes figyelnünk saját magunkat, különösen a testi érzéseinket. Ha például egy tevékenység közben végig feszítjük az izmainkat, felhúzzuk a vállunkat, gyakrabban ráncoljuk a homlokunkat, akkor az feszültséget jelezhet. Én esténként végiggondolom a másnapi teendőimet. És van, amelyik jó érzéssel tölt el, de van, amelyiknek a gondolatára egy kicsit összeugrik a gyomrom. Ilyenkor érdemes megkérdezni magunktól: miért? Miért van az, hogy valamin csak „túl akarunk lenni”? Amikor ezeket észrevesszük és megválaszoljuk, azután következik az, hogy elkezdünk nemet mondani. Olyankor a másik félnek rendszerint jön még egy kör próbálkozása: „Jaj, pedig úgy szeretném, ha jönnél!” Vagy: „Senki más nem tudja olyan jól megcsinálni, mint te!” Ekkor dől el, elég erősek vagyunk-e. Pontosabban, hogy tudjuk-e vállalni: fontosabb a saját belső vágyunk, szükségletünk, mint az, hogy esetleg csalódást okozunk a másiknak. 

Természetesen mindannyiunknak vannak olyan feladatai, amiket nem annyira szeretünk, mégis el kell végeznünk. De érdemes megfigyelni: Hány ilyen van? Mindennap több is? Öt napból négyszer túlórázunk? 

Ez az egész témakör azért is fontos, mert a gyere­keinket is mi tanítjuk meg meghúzni a határaikat. Elsősorban azzal, ahogyan mi meghúzzuk a magunkéit. 

PortréFotó: Fiala de Gábor, Illusztráció: Getty Images