A legvékonyabb könyv
Tizenkét éves koromig nem tudtam rendesen írni és olvasni, de ez csak ritkán derült ki. Szerintem diszlexiás lehetek, de ilyen akkor még nem létezett. Elvegetáltam a suliban, valamennyit kibogarásztam a tankönyvből, a többit kitaláltam. Olykor azért lebuktam, például ötödikben azzal, hogy nem tudok r betűt írni. Olvasó családban nőttem fel, anyám és apám igazi könyvmoly volt, és hihetetlenül zavart, hogy én kimaradok ebből a mókából. Tizenkét éves koromban megkerestem a házban a legvékonyabb kötetet (Rákóczi hadnagya), és keserves melóval végigrágtam magam rajta. Attól, hogy ez sikerült, euforikus állapotba kerültem, és rögtön elolvastam a Piszkos Fred, a kapitányt is. Hát ez meg borzasztóan tetszett. Egy hónap múlva már Thomas Mannt bújtam, bár nem sokat értettem belőle. Mondanám, hogy azóta is falom a könyveket, de inkább csak eszegetem, egyiket a másik után, merthogy máig nagyon lassan olvasok.
Sherry és kandalló
Pár évvel később tévét néztem szombat este. A Meghökkentő mesék című sorozatot adták. Roald Dahl egy hatalmas, ódon bőrfotelben ült, előtte zöld posztóval borított íródeszka, kezében ital (sherry vagy whisky?), mellette antik olvasólámpa, a kandallóban lobogott a tűz. A neves norvég-walesi író bevezetőt mondott a novellájából készült, izgalmas film előtt. Arról beszélt, hogyan szokott novellát írni. És akkor én ott a gulyáskommunizmus alkonyán rögtön tudtam, író szeretnék lenni. Ülni a bőrfotelben a kandalló mellett, sherryt kortyolni, történeteket kitalálni és lejegyezni. Néhány történet és pár üveg rendes sherry már összejött, sajnos bőrfotelem és kandallóm még nincs.
„Andrásnak lerepült a feje”
Kamaszkoromban a könyvek és filmek mellett egyetlen dolog érdekelt: a metál. Főként a thrash. Húszas éveimre – ha nem is szűntem meg metálosnak lenni – azért némileg csillapodott a dolog. 2012 tavaszán Kolozsváron laktam, és egy barátommal ellátogattunk a Slayer koncertjére. Az történt, amiről az A. E. Bizottság énekel: „És akkor az Andrásnak teljesen lerepült a feje, de nem halt meg.” Brutális hangverseny volt, minden idők legnagyobb thrashbandája szétzúzta a bukaresti Római Arénát. Azóta – bár mindenféle zenét hallgatok Purcelltől Sztravinszkijig, Hendrixtől Zappáig, VHK-tól CPg-ig – újra teljes gőzzel dübörög bennem a metál.
