Vajon aki az éveinek többségét szigorú szabályok szorításában élte, hogy teremt a rá tört szabadságban rendet? Aki – számomra – elképzelhetetlen áldozatokat vállalva menetelt az olimpiai aranyért, képes-e könnyed „civil” szárnyalásra? Szükségletté válhat a cél és a szenvedés? - Risztov Évával Szily Nóra beszélget

SZILY NÓRA: Idén lesz öt éve, hogy ott állhattál az olimpián a dobogó legfel- ső fokán. Ha felidézed, még mindig ugyanolyan intenzív tud lenni az él- mény, vagy már eltávolodtál tőle?

RISZTOV ÉVA: Néhány hete hívtam fel édesanyámat, és potyogtak a könnyeim, mert csak most, öt év elteltével néztem vissza az eredményhirdetést. Bolyongtam a neten, és véletlenül tévedtem rá a videóra. Megrázó volt kívülállóként látni önmagamat – azt a lányt… Annyira boldog volt! Isteni csoda, hogy akkor minden összejött.

Miért sírtál?

Hát, mert sikerült.

Nem is értem. Azt gondolnám, hogy egy-egy borúsabb napon jó lehet felidézni, ünnepelni.

A hétköznapjaimnak ez már nem része. Bár tény, hogy ez az egyetlen aranyérem van kinn a lakásomban, és jó néha ránézni. Ha jön valaki hozzám, és megkérdezi, hol tartom, megmuta- tom, de csak kevés embernek engedem meg, hogy a kezébe vegye.

Ha te fogod a kezedben, akkor mi minden jut eszedbe?

Hogy úristen, ebben az éremben mi minden van benne! Döntések, fájdalmak, hosszú kilométerek, öröm, könnyek, lemondás – oly sok áldozat, amit az emberek nem nagyon hoznak. Pedig megtehetnék, mert kifizetődő!

Minden kínnal, csalódással, fizi- kai és lelki küzdelemmel együtt?

Szerintem csak ez éri meg az életben. A kitartáson múlik, hogy a kitű- zött célodat eléred-e, vagy nem.

Bocsánat, de benned a siker eléréséhez szükségszerűen kapcsolódik a szenvedés? El sem tudod képzelni, hogy könnyedén menjen valami?

Szenvedély és szenvedés együtt táncolnak – sokszor bizony a penge élén.De ha eléred azt, amire vágysz, akkor már a fájdalom is enyhül, sőt megszépül… Szerintem az életünknek épp ez a küzdőképesség az egyik lényege.

Mostanság nyilván nincs ilyen fokú szenvedés az életedben. Talán fura a kérdés, de nem hiányzik?

Nem, mert nincs olyan fizikai célom, amihez erre lenne szükség. Érdekes, hogy nagyon nehezen veszem rá magam arra, hogy bármit sportoljak. Nem látom értelmét, hogy eltöltsek egy órát az edzőteremben. Mi a cél? Hogy jól nézzek ki? Ha odafigyelek magamra, elégedett vagyok a külsőmmel – a sport lényege számomra más. Most épp vigyáztam egy ismerősöm kutyájára, sokat kellett sétálni vinnem, és megvolt a cél: neki szüksége volt a mozgásra, és én segítettem. Jó volt kilométereket gyalogolni, de az értelmét meg kellett keresnem. Nyilván hiú vagyok, de nem vagyok hajlandó nagy árat fizetni érte. Pontosan tudom, milyen voltam akkor. Végtelenül fáradt, aki alig mosolyog, és gyakorlatilag alkalmatlan az életre. Most viszont egy vidám, pozitív szemléletű, kedves csaj vagyok. Önsanyargatás nélkül.

Nagyon más most ez a lány… Miben leginkább?

Az olimpiai arany egy dolgot adott az életemben. Már elhiszem, hogy bármire képes vagyok. Az emberekből ez a hit hiányzik leginkább. Azt gondolom, hogy a célok által válunk emberré és éljük valóságosan az életünket. Anélkül csak létezünk és lassan elmúlunk. Nem fejlődünk, és nem tudjuk, mire vagyunk képesek. Egy egyszerű vidéki családból származó, nem kiemelkedően tehetséges ember – akiben szinte senki sem bízott – feljutott a világ tetejére. Ez vagyok én. Ma már tudom, hogy a siker mivel jár: lemondással, alázattal és szorgalommal. Nem kell más, mint akarat és szív.

Húsz éven át ott lebegett az olimpiai arany mint cél. Azóta mi került a helyére?

Abban, amit csinálok, szeretnék egyre jobb lenni. Tanulságos volt a 2017-es év. Rengeteget tapasztaltam a „civil” életről – fejlődtem és változtam. Időt adok magamnak arra, hogy tanuljak, figyeljek, és fokozatosan lépegessek előre a ranglétrán abban a menedzsmentirodában, ahol dolgozom. Itt mindenki ismer, hiszen sportolóként is velük dolgoztam. Bizalmat szavaztak nekem, és lehetőséget kaptam. Ez csak keveseknek adatik meg a visszavonulásuk után, és én csak egy dolgot tudtam biztosan: nem akarok egy uszodában ragadni és ott dolgozni életem végéig. Most itt akarok teljesíteni és ezen a területen a legjobbá válni.

Az interjút teljes egészében a Nők Lapja Psziché 2018/1. lapszámában olvashatjátok el. 

Szöveg: Szily Nóra

Fotó: Fliegauf Dániel

Smink: Oláh Zsófia

Haj: Tőrjék Anna