PSZICHÉ: Meglepett volna, ha Kifli, a kutya nincs itt. Mindenhová viszitek magatokkal?
KRISZTIÁN: Hát Kifli valójában Zoltáné, de én a pótgazdájának, „nagybácsinak” érzem magam.
ZOLTÁN: Örökbe fogadott kutyus, valami egészen varázslatos személyiséggel. Elképesztően sok mindenre tanít. Ma például arra mentem haza, hogy szétszedte a szemetest. Alighanem így jelezte, hogy több figyelemre vágyik.
PSZICHÉ: Mások nem jelzik ezt? Merthogy igencsak elfoglaltak vagytok. Nehezen tudtuk egyeztetni ezt a beszélgetést.
KRISZTIÁN: Azt hiszem, mindkettőnk nevében mondhatom, hogy mára azért megtanultunk egyensúlyozni. Pontosabban súlyozni a dolgok között.
ZOLTÁN: Nem rossz ám az, ha az embernek sok a dolga, ha keresett. Kiváltképp, ha valamilyen művészeti ágban mozog.
PSZICHÉ: Krisztián, az első emlékem rólad nem is a könyved berobbanása, hanem hogy egy kolléganőm ment a felolvasásodra. Nagyon izgatott volt, de mint kiderült, elsősorban a személyed miatt. Egészen konkrétan abban bízott, hogy nincs barátnőd, és sikerül elcsábítania. Te érzékeled, érzékelted ezt? Hogy ennyire szeretnek a nők?
KRISZTIÁN: Nős ember vagyok! (Nevet.) Minden más kiderül az írásaimból… De nyilván a férfi -nő viszony mindkét oldalon nagyon sokat tud adni, és persze elvenni is. Ezek az impulzusok is formálnak minket.
PSZICHÉ: Ahogyan a Megyek utánad című könyved fülszövegében olvasható: „Hogyan is lehetne jobban elmesélni egy ember életét, ha nem a szerelmei történetén keresztül?”
KRISZTIÁN: Ez a válasz. Mindenre.
…
Szeretnéd elolvasni a beszélgetés folytatását? Szerezd be a Nők Lapja Psziché 2016/1. számát!
Szöveg: Vidacs Éva
Fotó: Garai Edit
