A Kongói Demokratikus Köztársaság (korábban Zaire) Közép-Afrika nyugati részén található, az egyik legnagyobb területű és legnépesebb ország az afrikai kontinensen. Hivatalosan 96 millióan élnek itt, de az ENSZ legfrissebb adatai alapján inkább 104 millióhoz közelít a Nyugat-Európa méretű ország lakóinak száma.

Itt található a világ második legnagyobb esőerdeje, a föld pedig számtalan természeti kincset – aranyat, gyémántot, kobaltot, ónt és koltánt – rejt. De pont ez a gazdagság az, ami miatt az elmúlt években több millióan haltak meg és váltak menekültté a saját hazájukban.

Az új okostelefon valódi ára

A második világháború óta ez a legtragikusabb és legtöbb áldozatot követelő, elhúzódó fegyveres konfliktus: 1996 óta több mint 6 millióan haltak bele. A világ mégsem beszél róla; talán nem olyan jó a marketingje, vagy talán az emberek szerint nem számít annyira. Pedig nagyon is számít, még ha nem is tudunk róla. Kongó ugyanis a világ legnagyobb koltántermelője: a globális készletek jelentős részét, mintegy 60-80 %-át a Ruandával közös határhoz közeli bányák adják. Mindez azért fontos, mert

a koltán és az abból nyert tantál számos kulcsfontosságú iparágban, különösen az elektronikai iparban és a modern technológiákban nélkülözhetetlen alapanyag.

Az utóbbi években pedig megsokszorozódott az iránta való kereslet, hiszen a digitális társadalomban alap, hogy mindenkinek legyen okoseszköze, méghozzá minél újabb, amelynek előállításához rengeteg koltán szükséges. Tehát ha használunk mobiltelefont, laptopot vagy elektromos autót – és manapság ki nem –, akkor mi is tehetünk a helyzetről, még ha nem is tudatosan.

Munkások egy dél-kivuti kobaltbányában. A kobalt – a koltán mellett – a másik olyan ásványi anyag, amely elengedheten az elektronikai eszközök gyártásához, így szintén hatalmas a kereslet rá. A világ kobaltkészletének a 80%-a Kongóban található (Fotó: Augustin Wamenya/Anadolu Agency via Getty Images)

Ha ilyen nagy kereslet van iránta, akkor joggal hihetnénk azt, hogy a bányavárosok lakói busásan megszedték magukat, de ez nem is állhatna távolabb a valóságtól.

A helyiek – gépesítés és szabályozás híján – borzasztó körülmények között, gyakran puszta kézzel kaparják ki az ásványokat a földből, amelyen aztán a bánya tulajdonosa (vagy pontosabban legtöbbször kisajátítója) vagyonokért ad túl félillegálisan.

Ebből a pénzből jórészt fegyvereket finanszíroznak, amelyek a lázadókhoz kerülnek, a munkások viszont alig kapnak annyit, hogy meglegyen a betevőjük, napi 1-2 dollárért gürcölnek. A természeti kincsek elosztása kapcsán kialakult problémák pedig fegyveres konfliktushoz vezetnek, amelynek fenntartása sokak szerint más országok, sőt, technológiai nagyvállalatok érdekeltségébe tartozik. A pusztítás mértéke óriási, a szenvedés nagysága pedig felbecsülhetetlen.

Nemzedékről nemzedékre száll az erőszak

Kongó jelenleg olyan súlyos humanitárius válság közepén áll, amely számos tényező együttes hatása miatt vált rendkívül összetetté. Az ország keleti része, különösen Észak-Kivu tartományt belső menekültkrízis sújtja, amelyben az ENSZ adatai szerint jelenleg mintegy 7 millió fő érintett, és mintegy 27 millióan éheznek.

Rengetegen voltak kénytelenek elhagyni otthonaikat, és az immár huszonöt éve húzódó erőszak következményei nemzedékről nemzedékre öröklődnek.

A fegyveres konfliktusoknak összetett okai vannak: a politikai viták, etnikai feszültségek és a természeti erőforrásokért való verseny számos tényezője együttesen hozzájárultak az instabilitáshoz.

A kongói származású France Mutombo Tshimuanga, az Afrikáért Alapítvány elnöke a 2000-es évek elején érkezett Magyarországra, de azóta is nyomon követi Kongó sorsát már csak a munkája miatt is, hiszen ők kifejezetten ide szerveznek segélyeket. Mint elmondta, a mostani helyzet az 1994-es ruandai népirtásig vezethető vissza, amely során nagyjából egymillió tuszival végeztek a hutu nemzetségűek. „Ezután rengetegen menekültek át Kongóba, hutuk, tuszik vegyesen, katonák, de persze civilek is, nagyjából két millióan (akkoriban Ruanda lakossága kb. 7 millió volt – a szerk.). Rájöttek, hogy Ruandában szinte a semmi fölött harcoltak, mert ott nincsenek ásványi kincsek a náluk a nyolcvankilencszer nagyobb Kongóval ellentétben – és ezek az ásványok gyakorlatilag a Ruandával közös határvonalon találhatóak. Mivel ez egy hatalmas ország, és nincsenek utak, úgy gondolták, hogy a zöldhatáron átszökve szabadon kizsákmányolhatják ezt a területet, aki pedig ellenáll, azt fegyverekkel kényszerítik, és folyamatosan káoszt generálnak.”

A Kanyarushinya régió konfliktusai elől menekülő polgárok érkeznek Goma városába, miközben a kongói hadsereg és az M23 lázadók közötti összecsapások folytatódnak a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Gomában 2022. november 14-én (Fotó: Augustine Wamenya/Anadolu Agency via Getty Images)

A kongói konfliktus egyik kulcsfontosságú elemét a főként tuszikból álló M23 lázadó csoport erősödése jelenti, amelyet Ruanda támogat. Ők azokat a kongói kormányintézkedéseket kifogásolják, amelyek az itt élő tuszi közösséget érintették, hivatalosan ezzel indokolják a létrejöttüket, de az etnikai gyűlölködés csak a felszín. A csoport offenzívája súlyosbítja a már így is súlyos humanitárius válságot, és növeli az érintett területeken élő emberek szenvedéseit, amelyeket a nem ritka természeti katasztrófák, földrengések, árvizek és vulkánkitörések okoznak. 

Menekülttáborok a semmiből

„Amikor a fegyveresek betörnek egy faluba, akkor az ott élők menekülni kényszerülnek. Van, hogy csak néhány hétre, és amikor csillapodik a helyzet, akkor visszatérnek, de van, hogy örökre hátrahagyják az otthonukat. Mindez kiszámíthatatlan – magyarázza France. – Vannak, akik új életet tudnak kezdeni máshol, és maradnak ott, és vannak, akik hazatérve azt látják, hogy a földjüket már más műveli, más vetett bele krumplit, ez pedig tulajdoni lap híján

gyakran vezet konfliktusokhoz a civilek között is, hiszen a betevőjükről van szó.”

Mivel sem a fegyveres támadásokat, sem pedig a természeti csapásokat nem szokás előre bejelenteni, a menekültek áradata hirtelen indul meg, és változó intenzitással. Tömegközlekedés és autópályák híján teszik mindezt gyalog, a csomagjaikat a fejükön cipelve, gyerekek és terhes asszonyok egyaránt, mostoha körülmények között. A semmiből, spontán épülnek fel a szedett-vedett sátrakból álló, több ezres menekülttáborok, amire a segélyszervezetek nincsenek felkészülve.

Ételosztás az egyik menekülttáborban (Fotó: NZABANDORA Edison)

„Nem tudjuk előre, hogy akkor holnap kelleni fog-e húszezer embernek ivóvíz és élelmiszer, nincs senkinek, egyik szervezetnek sem ekkora készlete raktáron. Mivel Kongó hatalmas ország, a mi alapítványunk pedig kicsi, időbe telik megszervezni és odavinni egy tartálykocsit is, de megteszünk minden tőlünk telhetőt. Mindig figyeljük, hogy mire van szükség, és ahhoz alkalmazkodunk. Mert például hiába adunk a menekülőknek fejenként három kiló rizst, ha azt nem tudják megfőzni, mert nincs olaj, nincs víz és nincs fazék hozzá. Ilyenkor inkább háztartási dolgokat próbálunk szervezni” – avat bele a részletekbe France. Hozzáteszi, hogy bár kicsi a szervezet, a Külügyminisztérium is támogatja a Hungary Helps humanitárius kezdeményezésüket, és persze magyar átlagemberek is szoktak adományozni, ami hatalmas segítséget jelent a kongóiaknak.

„Csak egy kis életet!”

„Azt szoktam mondani, hogy olyan, mintha Kongó keleti része el lenne átkozva – nevet keserűen France. – Ha éppen nem fegyveres harcok dúlnak, akkor a vulkán tör ki, vagy az ebola szedi az áldozatait. Mindig van valami, ami megnehezíti a segítségnyújtást. De pont emiatt gyorsan tudtunk reagálni, amikor beütött a Covid, így Afrikában, és főleg Kongóban nem volt annyi áldozata. Nyomot azért hagyott a járvány, persze. Hozta a nyomort magával, hiszen így is sokan haltak meg, rengetegen vesztették el a munkájukat, minden megdrágult. De mondok egy történetet, ami nagyon jól jellemzi a helyzetet! – mondja France.

Fotó: NZABANDORA Edison

– Az egyik menekülttáborban találkoztam egy kislánnyal, aki a családjával együtt a harcok elől menekült el egy olyan faluból, amelyet elfoglaltak a lázadók. Letelepedtek egy vulkánhoz közeli településen, új életet kezdtek. Nem gondoltak a veszélyre, hiszen utoljára 2002-ben tört ki a tűzhányó. Azonban egy éjjel mégis megtörtént, és arra ébredtek, hogy minden lángokban áll, és a terhes anyukájával és a többi rokonával együtt ismét menekülni kényszerültek. Amikor egyik délután a táborban találkoztam vele, az ölembe ült, én pedig megkérdeztem tőle, hogy evett-e aznap. Azt felelte, hogy nem, soha nem tudni, melyik nap tud a nagynénje élelmet szerezni. Ha semmit, akkor aznap csak vizet isznak. Ekkor megkérdeztem tőle, hogy mi lenne a legnagyobb vágya, amit tudnék neki adni. Azt hittem, hogy valami játék vagy nassolnivaló lesz a kívánsága, esetleg valami ruha, hiszen mindene elégett. De olyasmit válaszolt, amibe most is belefacsarodik a szívem.

»Csak életre van szükségem. Csak még egy kis életre!« Tudta, hogy ő tízévesen még nem élt. Ha adok neki kenyeret, az attól még nem élet. A ruha sem az.

Békesség legyen, kiszámíthatóság, fenntarthatóság, legyen gyerekkora, járjon az iskolába. Az az élet.”

Ha érdekel az Alapítvány munkája és szeretnél segíteni, akkor azt ide kattintva megteheted.

A kiemelt és a cikkben felhasznált képek a Kongói Demokratikus Köztársaság egyik menekülttáborában készültek 2023. novemberében, amelyeket az Afrikáért Alapítvány bocsátott rendelkezésünkre – kredit: NZABANDORA Edison