Tavasszal együtt voltunk egy kerek­asztal-beszélgetésen, amelynek keretében meggyőző lelkesedéssel meséltél arról, mennyivel jobban érzed magad ötven fölött. Mi a titok?

Én sem gondoltam, hogy így lesz, de érdekes módon ezerszer jobban szeretem például most a testem, mint huszonévesen, pedig a bőröm, az izmaim, az ízületeim, az anyámkínja, minden jobb volt, és mégis! Szeretettel nézek az akkori önmagamra, de nem cserélnék vele, mert sokkal teljesebbnek érzem magam most. Ehhez hozzájárult sok-sok illúzió elvesztése, kellettek a tapasztalatok, hogy ne áldozatként kezeljem magam bizonyos helyzetekben. Rendet kellett tennem odabent, hogy ne mindig mástól függően érezzem magam szerethetőnek. 

Hosszú folyamat volt?

Olyan volt, mintha egy vonaton száguldottam volna egy szédületes tájon keresztül, itt óriáskerék, ott cirkusz; bulizó, táncoló emberek szállnak fel, hatalmas a hangzavar. És akkor hirtelen, ötvenéves korom körül – ez nem a számon múlik, csak nekem pont akkor sűrűsödtek össze a dolgok – egyszer csak kiért a vonatom egy nyugodt síkságra. Néha elsuhan mellettem egy fa, a távolban szépek a hegyek, beszáll egy-egy ember a kupéba, csend van, de ha egymás szemébe nézünk, annak már súlya van. És én annyira hálás vagyok azért, hogy így alakult. Tudatosan vagdosok le mindent, amit csak azért tennék, hogy megfeleljek, mert nem akarom, hogy ezek a helyzetek berántsanak abba a mókuskerékbe, amelyikben megint csak iparkodnom kell. Most a csönd szépen elkezdi átvenni a hatalmat. 

Sokan követik ezt az utat, ötven körül elengedik a megfelelési kényszert, elégedettebbek, tudatosabban élvezik az apró örömöket. De akadnak olyanok is, akik „megőrülnek”, és még gyorsan mindent össze akarnak szedegetni, amit az élet adni tud. 

Ilyenkor elgondolkodom, miért ötven körül próbálják megélni a húszéves önmagukat. Miért nem mernek elcsöndesedni? Természetesen én nem a változás, változtatás ellen vagyok, ez nem korfüggő, csak sajnálom, ha ekkor döbben rá valaki, hogy még nem élt. És ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem szeretek társaságban lenni és őrült nagyokat röhögni, sőt, de már nem ijedek meg az egyedülléttől. Most írok egy monodrámát A majdnem tökéletes boldogság receptje címmel, az az egyik témája, hogy az emberek mennyire félnek a magánytól, már a szótól is, pedig sok lehetőséget rejt, és az egészet lehet öniróniával, humorral kezelni. Én határozottan megszerettem a magány szót, mert benne van, hogy magammal, magamért. Azért is érdemes megszeretni önmagunkat, mert kapcsolódni is úgy tudunk igazán. Rendkívül fontosnak tartom, hogy fölépítsünk egy belső bázist. Körülöttünk forr a világ, és ha magunkat elveszítjük, akkor mi marad? Az előadást tavasszal tervezzük bemutatni, már ezerrel zajlanak az előkészületek.

Azzal a kérdéssel akartam indítani a beszélgetést, hogy szerinted mi a legfontosabb az életben. Hét évvel ezelőtt kifejtetted egy Nők Lapja-interjúban, és kíváncsi vagyok, most mit gondolsz. 

Juj, én is kíváncsi vagyok! Most azt mondanám: a belső szabadság. 

Ó, ez nagyon szépen összecseng a régi véleményeddel, 2016-ban ezt mondtad: „Számomra az életben a méltóság a legfontosabb. A legfontosabb pillanat, amikor az ember megérzi, hogy van gerince, s hogy az mire való.” 

Igen, és azt hiszem, pont ebből a méltóságból nőtt ki az a fajta belső szabadság, ami nekem annyira sokat ad, de ezt kemény munka volt elérni. Amikor nem jó valami, akkor a környezetünket szeretnénk megváltoztatni, hogy végre jobban érezhessük magunkat. Viszont ha meghúzzuk a határainkat, és kijelöljük, nekünk mi fér bele, és mi nem, akkor végre minimalizálhatjuk azokat a köröket, amelyek viszik tőlünk az időt és az energiát.

A színészeknek általában nincs közvetlen kapcsolatuk a közönséggel, mert a filmeken, sorozatokon keresztül hatnak a nézőkre, de még a színházban is elválasztódik a színpad és a nézőtér. Azt látom viszont, hogy te egyre több olyan produkció­ban veszel részt, amelyben valódi párbeszéd alakul ki. Ez tudatos  döntés a részedről? 

Igen, határozottan. Egyre inkább úgy érzem, engem az a fajta színház érdekel, ahol közösséggé kovácsolódnak az emberek, ahol intimitás van, ahol reflektálni tudunk egymásra. Azt tapasztalom, a nézőknek fontos, hogy olyan dolgokról beszéljünk a színpadon, amelyekben érintettek, hogy érezzék, hozzájuk szólok, az ő problémáikról mesélek, megértem őket, nincsenek egyedül, sőt akár megoldást is kapnak a kérdéseikre, amelyekre még nem találtak választ. Óriási a mentális feszültség a világban, és a nézők hálásak, hogy egyszerre tudunk nevetni és megérintődni, ez történik a Válótársas és a LIAison című darabokban is. Kezdek eltávolodni a klasszikus színháztól, az idei évadra hat új produkcióba hívtak játszani, de nem vállaltam el egyiket sem, mert úgy érzem, nem tudok visszatérni olyan keretek közé, amelyekben nagyon elfáradtam. Elkezdtem visszahúzódni, más dolgokat kipróbálni. Elgondolkodtam rajta, hogy bár látványos a pályám, rengeteget dolgoztam, igazából mégsem játszottam el a világirodalom nagy, fontos szerepeit. 

Ez hiányzik neked? 

Inkább azt mondom, másfél éve rádöbbentem, hogy annyira iparkodtam, és olyan sok energiát belefektettem abba, hogy egy társulat része legyek, hogy egyáltalán nem húztam meg a határaimat. Mindent megtettem, mindent elfogadtam, mert a színháznak működnie kell, de rájöttem, a szolgálatból csak a szolga maradt meg, és túl sok mindenről lemondtam. Erről persze senki nem tehet, ez az én döntésem volt.

Ó, ezt ismerem! Amikor szombat-vasárnap is dolgozol, pedig senki nem kért rá, de te a saját felelősségednek érzed, hogy minden kész legyen.

Pontosan! Nem értettem, miért tisztelik jobban azokat, akik nemet mondanak, miközben magamban úgy éreztem, „hiszen én vagyok, aki a szívem-lelkem kiteszem”! Ez egy idő után csúnya játszmává alakul, az ember szeretetkoldussá válik, csak azért, hogy valaki megdicsérje. De senki nem dicsér meg, mert megszokják, hogy te megcsinálod. Viszont ezzel párhuzamosan építettem egy másik utat, így végre eljutottam odáig, hogy megélhetem a szabadságomat, hogy csak azt csinálom, amihez kedvem van, és csak annyit, amennyit jónak látok.