– Szia, Babi, diszkózol? Jó ez a zene! – köszönti a törzshelyén a pultost, majd odaint a visszajáró vendégeknek, pár szóban beavat, ki kicsoda. Jókedvű, nevet, viccelődik, nem zökkenti ki semmi, pedig hangosan sivít a flexgép mögöttünk a folyosón. Azzal a szándékkal indultam erre az interjúra, hogy megpróbálom oszlatni kissé a misztikus ködöt, ami Vecsei H. Miklóst körbelengi, hogy jobban kirajzolódjanak a kontúrjai, de alig kapjuk meg a kávénkat (presszót, kis tejszínhabbal), rá kell döbbennem, hogy nincs itt semmiféle köd. Ez ő. Itt áll előttem, tisztán, élesen.

Most jöttél vissza a tengerentúlról – ritkán utazol ilyen messzire. Szép volt?

A Cseh Tamás-estünkkel turnéztunk az Egyesült Államokban és Kanadában, és nem fizetést kértünk, hanem azt, hogy a kedveseink is hadd jöhessenek ki velünk. Végül váratlan akadályok miatt mégsem úgy sikerült, ahogy elterveztük…

Viszont ott lehettél a Semmelweis-film New York-i bemutatóján.

Ott, igen. De én alapvetően két dolgot szeretek: a hivatásomat gyakorolni, vagy időt tölteni a családommal, békességben. Amerikában egyiket sem lehetett, szóval vártam, hogy újra itthon legyek.

Szeretsz te egyáltalán utazni?

Nem annyira utazni szeretek, inkább élményeket megosztani a szeretteimmel, és az utazás erre kiváló, de csak egyike a lehetőségeknek.

Egyedül kevesebbet ad az élmény?

Én nagyon szeretek élni. Szeretek felkelni, szeretem a napjaim minden pillanatát, és az idő nagy részé­ben egyedül vagyok. Szóval szívesen fedezem fel akár egyedül is az életet. De számomra nincs igazi, nagy, gyakorlati különbség aközött, hogy épp Afrikában vagyok-e, vagy a Fény utcai piacon.

Hónapok teltek el a Semmelweis forgatása óta, mára biztosan leülepedtek az élmények. Visszatekintve mi jut eszedbe elsőnek arról az időszakról?

Két dolog: az átélés és a barátságok. Megtapasztalhattam, milyen a filmforgatás színházi keretek között, amikor tudunk próbálni, van idő és tér a felkészülésre, az átélésre, ami nélkül nem tudok dolgozni. Borzasz­tóan rossz vagyok, és tehetségtelen, ha nem jutok el addig a pontig, hogy valamilyen módon összekötődjek a karakteremmel. Szerencsére ez olyan stáb volt Koltai tanár úr vezetésével és fantasztikus színészkollégákkal, akikkel ez megtörténhetett. És így sok barátot is szereztem a forgatás alatt.

És mi volt az a pont, ami összekapcsolta Vecsei H. Miklós és Semmelweis Ignác történetét? A szakmai szenvedély? A szélmalomharc?

Bár a néző a karaktert látja, én valójában csak olyan dolgot tudok átélni, ami így vagy úgy megtörtént velem. Igazából a színész munkája az, hogy megvizsgálja, milyen pontokon és milyen mélységekben találkozik a saját élete a karakter életével, és ezeket a mélységeket, amennyire lehet, újraássa magában. Itt válik a színház misztikussá számomra: ijesztően nagy gyakorisággal történt meg az, hogy a magánéletem eseményei és a szerepeim találkoztak. Mintha az egyik behívná a másikat. Az általad említett példák nem konkrét dolgok. Játszani pedig csak konkrét élményből lehet. 

És elárulod ezt a konkrét élményt?

Azt nem tehetem. De a pályám végén nagyon izgalmas lesz ezen végigtekinteni. Hogy mi volt Nemecsek Ernőnek az üveggolyó. Mi volt Miskin hercegnek Nasztaszja Filippovna, II. Richárdnak Bolingbroke, Rómeónak Júlia. Ezek olyan titkok, amelyek az egész jellememet és személyiségemet felépítették. Az a nagy különbség, hogy az ember általában megpróbálja túltenni magát a válságokon, töréseken. Egy színésznek meg kell jegyeznie ezeket, és hordoznia őket, amíg csak lehet. Amíg ez nem veszélyezteti az én lelki épségemet és a környezetemét, addig fontos, hogy ezek megmaradjanak, mert a karaktereim igazságát általuk tudom hitelessé tenni.

Izgulsz a film itthoni fogadtatása miatt? Mennyire látod esélyesnek, hogy Semmelweis története képes lesz összehozni az embereket?

Még én sem tudom hova tenni a film létezésének tényét. A tér, amelyben játszódik, a százötven évvel ezelőtti egészségügy, és egy olyan magyar orvosról szól, aki az orvoslás példaképe, akit az anyák megmentőjeként tartunk számon. És amikor az ország egészségügyi állapota százötven évvel később sincs jó helyzetben, és például egy anya egészen a szülés napjáig nem tudhatja, melyik orvos segít világra hozni a kisbabáját… ez bennem is kérdéseket vet fel a filmmel kapcsolatban. 

Te láttad már? Jól sikerült? Megvan a kellő súlya? Neked tetszik?

Szakmai szemmel igen, tetszik. De az, hogy a mai ­Magyarországon ennek mi a mondanivalója… Annak örülnék nagyon, ha a film visszahatna azokra a döntéshozókra, akik az elkészítését jóváhagyták. Bátornak kell lenni a kommunikációban, nyílt lapokkal kell játszani, elmondani, hogy ez most az egyik legnagyobb költségvetésű magyar film, ami azzal a céllal készült, hogy… Én el tudom mondani, milyen lelkülettel játszottam el a szerepet, és igazán büszke lennék a gyártókra, ha ők is nyíltan tudnának fogalmazni ez ügyben. Mert azt hiszem, egy olyan helyzetben, amikor a világháború szélén állunk, ezerszámra halnak meg emberek, nem nagyon van helye az óvatoskodásnak kommunikáció terén. Ha a filmnek valamilyen szinten gyakorlati foganatja lesz, ha a hatására felülvizsgálják, mondjuk, csak a szülészeti osztályok helyzetét, akkor már minden belefektetett forint megérte. Ha pedig az alkotók részéről ez nem több egy újabb szép, kosztümös film iránti igény kielégítésénél, akkor lesz bennem valami… nem is keserűség, inkább szomorúság.

Külső szemlélőként úgy tűnt, korábban nagyon szétapróztad magad, rengeteget dolgoztál. Mostanában mintha jobban vigyáznál az idődre.

Meg lehet pihenni a munkában is. Az én hivatásomban különösen, hisz annak nagy része befelé figyeléssel telik. De tényleg sokat dolgoztam, és az igazi koncentráltságot, a sűrítést sokszor nem tudtam elérni. Most arra figyelek, hogy eljussak minden egyes gondolatmenet végére, és ne maradjanak bennem lezáratlan pályák. Tegnap Pécsről vezettem át Szegedre a déli határ mentén. Több embercsempész által hátrahagyott, kibelezett vagy felégetett, rendszám nélküli kisbuszt láttam az árokszélen. Azon túl, hogy ez egy egészen eszméletlen történelmi, kulturális kép, azt a kérdést hozta fel, hogy bennem mik ezek az autók. Mik életemnek azok az autói, amelyekbe beengedtem másokat, elindultam velük egy úton, de egyszer csak letértünk róla, kicsapódtak az ajtók, ezek az emberek pedig szétszéledtek, elengedtem őket, lekerültek a rendszámtáblák, kikerült ezeknek a kapcsolatoknak a motorja, és hogy ők vajon most hol vannak, van-e még velük dolgom…

Sokan vannak?

Még nem is tudtam belőni, ez pontosan mit jelent. ­Ehhez kell a koncentráltság, hogy végiggondoljam. 

Ez sem tűnik kis vállalásnak. Van egyáltalán bármi olyan dolog, amit csak szórakozásból csinálsz, mindenfajta nemesebb hátsó szándék nélkül? Ami távol áll az ideák világától?

Lehet, hogy idealisztikusan hangzik, de én fantasztikus helyzetben vagyok. A legvarázslatosabb dolgokkal foglalkozhatok: a legszebb drámákkal, versekkel, könyvekkel, filmekkel, emberi kapcsolatokkal, ezért kapom a fizetésemet. Nincs más dolgom. A jóistennel foglalkozni, az ő óriási paradox kérdéseivel számot vetni nap mint nap – ebben semmi idealisztikus nincs. Különösen hálás vagyok ezekért a lehetőségekért, és amikor csak időm engedi, nekifutok az ilyesfajta kérdéseknek. Most például az a munkám, hogy Radnótival dolgozzak. És ez csodálatos.

A Qjúb jövő évi projektje?

Igen, Radnóti – háborús szemüvegen keresztül. A lelkülete 1939-ben gyökeresen megváltozott, mind a naplóiban, mind pedig a költészetében érezhető egy óriási fordulat, ez érdekel bennünket. Elengedhetetlen, hogy a színház a belső vagy a külső történésekre reflektáljon. És megint csak visszatérve a háborúra: ha egyfolytában jönnek a hírek a bombázásokról, akkor ehhez a valósághoz képest mi egy amerikai romantikus komédia? Részemről semmi. Bűntudatom lenne, ha ilyesmivel tölteném az időmet. Ezerszer is meg kell vizsgálni, hogy minek van most itt az ideje. És ha a színháznál maradunk, és nem megyünk el ápolónak, akkor, úgy hiszem, a háborúval kell foglalkozni. Radnótit 1946-ban exhumálták, így került elő a Bori notesz – ennél jelenidejűbbet és ideillőbbet nem tudnék a magyar kultúrtörténetből előszedni. 

Decemberben megjelenik egy, a neveddel fémjelzett könyv is, magánkiadásban. Beszélnél róla kicsit?

Az ember tragédiáját írtam át szinte szavanként, a mai magyar olvasó számára is érthető formára, közben értelmeztem is. 2020 óta dolgozom rajta, óriási munka volt, de ezt például hobbiból, szórakozásból csináltam. Lett belőle egy hatszáz oldalas könyv, rengeteg jegyzettel, magyarázattal, ritmusképlettel. Nádasdy Ádám volt az olvasószerkesztője, és Visky András írt hozzá utószót, amely egy komoly elemzéssel ér fel. Még a Covid idején kaptam a feladatot, hogy minden diplomás magyar színész között osszam fel soronként Az ember tragédiáját. Ekkor jöttem rá, hogy én nem is értem a nagy részét. Amikor színházban nézem, akkor sem, és a színészek sem feltétlenül értik – vannak mondatok, amelyek felett átugranak, elfogadják, hogy ez archaikus, hogy ettől lesz költői. Nagyjából belövik, mit jelenthet. De egy színész nem fogadhatja el, hogy csak nagyjából érti a szöveget, nekünk, mint közvetítőnek, pontosan kell tudnunk, mit mondunk. Legalább negyvenszer mentem végig rajta, szóról szóra, nézve az angol és a német fordításokat is – hatalmas élmény volt.

Mi hiányzik most az életedből?

Semmi.

És van valami, ami túlcsordul? 

Nincs, teljes harmóniában vagyok.

Még egy utolsó kérdés. Radnóti, Madách, Hamlet… komoly, súlyos témák ezek. A humor milyen szerepet kap mellettük az életedben?

Ha megkérdeznéd a hozzám közel állókat, mi jellemez engem leginkább, biztos hogy az elsők között említenék, hogy szeretek viccelődni. De igaz, állandó kérdés ez az életemben. Kierkegaard azt mondja, az Istenhez vezető utolsó lépcsőfok a humor. De ezt alkotóként nagyon nehéz megtalálni. Én azzal még adós vagyok – ha már a hiányokról beszélünk –, hogy a saját pályámon a szakralitás humorát alkotói, létrehozói szinten megtaláljam. Shakespeare ezért zseniális. Ezért is.

Fotó: Falus Kriszta