A vérbeli vendéglátós Zsolt a kezdetektől fogva tudta, hogy Skócia nem csak ideiglenes állomás lesz számukra. Elmondása szerint kétféle magyart látni külföldön: vannak, akik élni mennek ki, és olyanok is, akik csak dolgozni. Akik dolgozni mennek, azok nem igazán érnek rá semmi másra, sokszor a nyelvet is csak minimális szinten sajátítják el, mert egy cél lebeg a szemük előtt: hogy pár év alatt egy lakás vagy egy autó árát megspórolják, és hazaköltözzenek. Ezek az emberek abban a négy-öt évben általában mindent feláldoznak, mindent megvonnak maguktól a cél érdekében, így az ő benyomásaik, élményeik merőben mások, mint a Balogh családéi, amely ugyanúgy él Skóciában, mint annak idején Magyarországon, ezért alapvetően sokkal pozitívabb tapasztalatokban volt részük az elmúlt húsz évben.
Peppa emlékezete
– 2004-ben, az EU-csatlakozás után döntöttünk úgy, hogy megpróbáljuk külföldön. Egy volt kollégámtól hallottam, hogy Skóciában elég nagy a munkaerő-kereslet, így egy pár hónapos gyorstalpaló angoltanfolyam elvégzése után, szinte nulla nyelvtudással vágtam bele – mesél Zsolt a kezdetekről. – Amikor megérkeztem, az sem segített, hogy a skót akcentus merőben eltért a brittől, arról nem is beszélve, hogy az új-zélandi, dél-afrikai és ausztrál kollégáim is mind más kiejtéssel beszéltek. Kellett egy év, mire magabiztos lettem a nyelvtudásomat illetően, és konyhai kisegítőből először étterem-, majd hotelvezető lettem egy családi vállalkozásnál, amelynél végül összesen nyolc évet dolgoztam.
Zsolt párja, Edit, aki szintén a vendéglátásban dolgozott, tudta, hogy férje ennél többre is képes, és rábeszélte, hogy a vállalati világban is mérettessék meg magukat. Így kerültek egy helyi szállodalánchoz, amelynek alkalmazottjaként Zsolt három különböző hotelben is dolgozott szállodavezetőként, Edit pedig a housekeepinget (a tisztaságért, takarításért felelős részleg – a szerk.) vezette közel hat évig. Mivel Zsolt a kihívások embere, amikor jött a lehetőség, hogy saját szállodájuk legyen, egyből igent mondott.
– Egy véletlen megkereséssel kezdődött a dunkeldi Atholl Arms Hotel története 2018-ban. A több mint kétszáz éves múlttal rendelkező szálloda tulajdonosa szállodavezetőt keresett, hogy a gyér forgalmat fellendítse, de mivel nekem ez már nem lett volna kihívás, ezért visszautasítottam az ajánlatát. Aztán amikor a tulajdonos végül is úgy döntött, hogy inkább eladja a hotelt, úgy éreztem, eljött az én időm – meséli Zsolt. – Mindig is tudtuk a feleségemmel, hogy ha egyszer lesz saját vállalkozásunk, akkor mindenképp kutyabarát helyet szeretnénk létrehozni. Volt egy kutyánk, Peppa, és a szállodákban, éttermekben kivétel nélkül falakba ütköztünk, mert kutyát nem lehetett bevinni, amit azért sem értettünk, mert Skóciában rengetegen tartanak kutyát, sok esetben többet is, és nagyon emberségesen bánnak a házi kedvenceikkel. Mi voltunk az elsők, akik ráéreztünk erre a piaci résre, és úttörők voltunk a kutyabarát hotellel. A hírünk gyorsan terjedt mind a szakmában, mind a vendégek körében, és rövid időn belül sikerült magas vendégforgalmat produkálnunk, amit azóta is tartunk. Abban hiszünk, hogy a vendég szívéhez a kutyáján keresztül vezet az út.
A házaspár büszke arra, hogy úttörők voltak ebben a tekintetben, és sikerült egy új szemléletmódot meghonosítaniuk Skóciában. Amikor pedig kis kedvencük, Peppa elpusztult rákban, létrehoztak egy alapítványt, amelynek révén különböző állatjóléti szervezeteket támogatnak. Végül a lányukat, Leilát is rávették, hogy csatlakozzon hozzájuk. Ma ő felel a szálloda közösségimédia- és marketingtevékenységéért, és mint kiderült, a vendégekhez is van érzéke, szívesen foglalkozik velük.
Új élet, új szemléletmód
Az országváltás mindig több pusztán költözésnél, és legtöbbször alapjaiban változtatja meg az embert. Ez Zsolttal és Edittel sem volt másképp. Azt mesélik, a skót viccekben hallottakkal ellentétben a skótokra nem a fukarság jellemző, hanem az elfogadás.
– Míg otthon úgy nőttünk fel, hogy mit szólnak a szomszédok, addig ez itt nem szempont. Üdítő volt megtapasztalni azt a szabadságot, amit az idegen közeg adott – meséli Edit. – Az a fajta röghözkötöttség, ami elsősorban a magyarországi vidéket meghatározza, sem jellemző a skótok gondolkodására. Itt teljesen természetes, hogy egy jobb álláslehetőség érdekében az ember akár kétszáz kilométert is utazik. Teljesen más, mint Európa, más szokásokkal, de úgy vagyunk vele, hogy mi jöttünk ide, nekünk kell alkalmazkodnunk. De nem csak ezért szeretjük ezt az országot. Az elmúlt húsz évben megváltozott a mentalitásunk, mi is sokkal elfogadóbbak és nyitottabbak lettünk, ami a skótokra nagyon is jellemző, és a díjakon túl, amelyeket a szállodánk nyert, talán arra vagyunk a legbüszkébbek, hogy az alkalmazottaink különböző kultúrákból kerülnek ki. Azt elismerem, hogy az időjárást valóban nem volt könnyű megszokni, de valamit valamiért.
– Skóciában gyakran látni fizikailag vagy szellemileg sérült embereket is a különböző vendéglátóegységekben – veszi át a szót Zsolt –, és ez teljesen természetes. Most már az a furcsa, hogy amikor hazamegyünk, ennek sokszor az ellenkezőjét tapasztaljuk. Míg Editnek talán nehezebb volt megszoknia az időjárást, addig én kifejezetten szeretem az itteni klímát, a nullától húsz fokig terjedő hőmérsékletet, ami ideális kirándulásra, kutyasétáltatásra, biciklizésre. Ami még kimondottan tetszik, az az, hogy nincs zsúfoltság az országban. Skócia alapterülete háromszor akkora, mint Magyarországé, a lakossága viszont nagyjából feleannyi, és a városok és falvak közötti távolságok is sokkal nagyobbak. Van, hogy ötven-száz kilométert kell megtenni két település között, ami nem probléma, sőt kifejezetten kellemes, hiszen Skóciának gyönyörű tájai vannak, legyen szó a Hebridákról és a fehér homokos tengerpartokról vagy a felföldről.
A számos előny mellett azonban hátrányokat is tapasztaltak, az egyik például az egészségügyi ellátás színvonala.
– Rendszeresen járunk Magyarországra, és nem csak azért, hogy meglátogassuk a családunkat. Skóciában az állami egészségügyi ellátás igencsak felületes, és hagy kívánnivalót maga után – állítja Zsolt. – Nincs megfelelő és elegendő magánegészségügyi rendelő sem, arról nem is beszélve, hogy egy magánszakrendelésre is a körzeti orvostól kell beutalót kérni, amit sokszor képtelenség megszerezni, így igazából mindenért haza kell utaznunk, legyen szó térdműtétről vagy fogászati beavatkozásról.
