A film premier előtti sajtóvetítésén jártunk. 

A 19. század közepén Bécs modern, nyüzsgő, bőven milliós város, ahol nemcsak a társasági élet követi a legújabb londoni vagy épp párizsi trendeket, de ahol az ipar, a kereskedelem és az orvoslás is naprakész, ha a legmodernebb technikai és tudományos vívmányokról van szó. A mából visszatekintve éppen ezért egészen megdöbbentő, hogy mit is jelent mindez például a nőgyógyászati gyakorlatban, és hogy egyes konfliktusok, karakterek egy az egyben átemelhetőek az 19. század közepi Bécsből a ma Magyarországára. Koltai Lajos új filmje a magyar származású orvos, Semmelweis Ignác a gyermekágyi láz (és a sokszor fafejű, előítéletes, renoméját féltő orvostársadalom) ellen folytatott küzdelmének egy évét mutatja be.

Egy év a vágóhídon

1847-ben járunk, a Dunán gőzhajó közlekedik, a bálokban osztrigát szolgálnak fel, a színházban operett megy, Bécs első számú szülészeti klinikáját pedig nehezen tisztítható fa bútorzat, rátarti orvosok és már a vezetés számára is kínosan nagy halandóság jellemzi. Az intézményben dolgozó fiatal magyar orvos, Semmelweis összeférhetetlen, szinte kellemetlen ember. Nem szeret enni, inni, orvostársaival és a nővérekkel pedig olyan mogorva, mint egy vénember. Szakmájának viszont megszállottja: nemcsak az úriember körökben bevett viselkedés- és szórakozási formákkal kritikus, de magát sem kíméli. Semmelweis történetébe 1847-ben kapcsolódunk be. A bécsi klinikán ezidőtájt kiugróan magas lesz (főleg a szakmailag elvileg kevésbé nívós, de nagyjából kétszer annyi szülést bonyolító bábaképzővel összehasonlítva) a születés körüli halálozások száma. A nők (és gyerekeik egy része) egy gyermekágyi láznak keresztelt, vérmérgezés jellegű betegségben hal meg kínok között.

Egyre több lány és asszony fél bemenni a „vágóhídra”, ahonnan a szülő anyák több mint tíz százaléka nem jön ki élve.

Jelenetfotó a filmből (Forrás: Szupermodern Filmstúdió))

Szerencsére Semmelweis nemcsak a nehezebb eseteket veszi át a legkisebb akadályra is fogó után nyúló kollégáitól (nála persze sikerrel születik meg a farfekvéses baba) de ő az is, akit kollégái közül a legjobban bánt, hogy egyszerűen képtelenek rájönni a magas anyai és csecsemőhalandóság okára. Mind ismerjük a történetet, és cinikusan meg is jegyezhetnénk, hogy „de hát csak kezet kellett volna mosni”, de a dolog természetesen nem ennyire egyszerű. Semmelweis korában is orvosi rutin volt a kézmosás, és arra, hogy az orvosok esetleg maguk viszik át a szülő nőkre a kórokozókat, senki nem gondolt.

Sokkoló igazság

Eleinte Semmelweis sem, viszont minden létező szabályt áthágva legalább megpróbált a végére járni a dolognak. Erőfeszítéseit pedig végül siker koronázta: olyasmire jött rá, amit először maga sem akart elhinni. Felfedezte, hogy a gyermekágyi lázat a klinikán tevékenykedő orvosok okozták azzal, hogy boncolás után átjártak az I. számú klinika szülészeti osztályára, és ott fertőtlenítetlen kézzel vizsgálták meg a várandósokat. A felfedezés nemcsak úttörő, de sokkoló is volt, hiszen azt jelentette, hogy hivatásuk gyakorlása közben, tudtukon kívül épp a gyógyítók játszottak szerepet a halandóságban. Nem véletlen, hogy Semmelweis pályatársai kézzel-lábbal tiltakoztak az elmélet ellen.

És természetesen Semmelweis sem egyik napról a másikra jön rá a dologra. Előbb a bábaképzőben tett látogatást, hogy ott akadjon a nyomára, mi az a különbség a két intézmény gyakorlatában, végül egy véletlen baleset vitte el előbb a probléma azonosításához, egy másik pedig a megoldáshoz. Semmelweis felfedezésének hatására klórmész-oldatos kézmosást ajánlott a kollégáinak, majd 1847 nyarán kötelezte is az orvosokat, az orvostanhallgatókat és az ápolószemélyzetet a szülészeti osztályaira történő belépés, illetve az egyes betegek vizsgálata előtti fertőtlenítő kézmosásra. Intézkedései (többek között, mert a klóros szer érzékeny egyéneknél bőrirritációt okozott, illetve mert a könyékig történő, kefével végzett bemosakodás akár negyed óráig is eltarthatott) nagyon népszerűtlenek voltak, és Semmelweis elméletének még évekig alig adtak hitelt, főleg, mert

a film tanúsága szerint az orvos reputációját magyar származása is csökkentette. A valóságban a bécsi orvosi karon inkább a régi, hagyományos és az új, természettudományos irányvételű orvostudomány képviselői álltak egymással szemben,

és levéltári anyagok is tanúsítják, hogy Semmelweis tanárai és barátai éveken keresztül rettenthetetlenül, bátran és szívósan harcoltak érte, és ezt akkor is folytattátk, amikor az orvos már elment Bécsből. Semmelweis elméletét végül csak azután kezdte méltó helyén kezelni az orvostudomány, hogy Pasteur és Lister bakterológiai felfedezései is megerősítették azt.

A sztorit innentől ismerjük: Semmelweis ádáz, és egész életében reménytelen küzdelmet folytat azért, hogy hitelt adjanak megállapításainak és halála is tragikusan méltatlan. Negyvenes éveiben egyre súlyosabb mentális problémák jelentkeznek nála, kényszer-gyógykezelik, és „összeférhetetlen viselkedése miatt” ápolói olyan súlyosan bántalmazzák, hogy belehal sérüléseibe. Jóval halála után rehabilitálják csak, nevét ma egy, a vele történtekre is utaló jelenség (Semmelweis-reflexnek nevezik azt a jelenséget, hogy az új ismereteket, akár bizonyítékokat elutasítjuk, mert azok ellentmondanak a bevett normáknak, hiedelmeknek vagy paradigmáknak) itthon egyetem és egyetemi klinika is viseli.

Koltai és Vecsei Semmelweise

Koltai új filmjében Semmelweis sokrétű és megrázó személyes drámájának bemutatására nem kerül sor, hiszen a szereplőket az orvos elleni fegyelmi eljárás lezárása után nem sokkal búcsúztatjuk el. A történet ellenben kiegészül egy szerelmi, a végén pedig egy krimibe illő szállal is, melyek aztán egyre szorosabban kapcsolódnak össze. A Nemzeti Filmintézet támogatásával, a Szupermodern Filmstúdió gyártásában készült film rendezője Koltai Lajos, operatőre Nagy András volt, a forgatókönyvet pedig Maruszki Balázs írta: az elkészült film pedig pont olyan lett, amilyennek egy állami támogatással készült, nagy költségvetésű (2,3 milliárd forintot adott rá az Nemzeti Filmintézet), valós eseményt feldolgozó, ugyanakkor széles közönség számára készülő, szórakoztatni is kívánó filmtől elvár az ember. Izgalmas, látványos, még ha néhol talán nem is száz százalékosan igaz, és ha különösebb innovációt nem is tartogat a nézőközönségének. 

A bő kétórás filmet a sajtóvesítésen tapssal és elismerő füttyel jutalmazta a közönség, aminek soraiban én is kifejezetten jól éreztem magam. Egy percig sem unatkoztam Goda Krisztina (megítélésem szerint kiváló) dramaturgiájának köszönhetően, elkerült a (sok esetben a rosszul megírt dialógusok miatt támadó) szekunder szégyen, a történetvezetésből pedig olyan részleteket is megtudtam a Semmelweis-sztoriról, amiket korábban nem ismertem. Szépen kidolgozott és atmoszférát teremtő a film képi világa és zenéje is, még akkor is, ha a beharangozókon fellelkesülve a kicsit keveselltem is a korabeli Bécs megjelenítését: a viszonylag kevés külső jeleneten ráismerni véltem egy-egy nyolcadik és kilencedik kerületi épületre. Semmelweis Koltai által elmesélt története azért persze hollywoodibb, mint az egykori, otthon nyulakon kísérletező, feleségének öt gyermeket nemző, a fennmaradó ábrázolások alapján negyvenes éveiben már jócskán kopaszodó, környezete szerint sokszor „fékevesztetten őrjöngő” valódi doktoré. 

Szelíden erőszakos

Bár a sebészt alakító Vecsei H. Miklós Semmelweise is konfliktusos ember, jóval érzékenyebb, sérülékenyebb, lágyabb karakter, mint ahogyan azt az orvossal kapcsolatos feljegyzésekből következne. Vecsei ábrázolásában az anyák megmentője nemcsak megszállott, időnként mogorva félőrült, de csordultig tele van érzelemmel is, aminek teret is enged: a kétórás film szinte nincs olyan jelent, amikor nem csurom víz az arca: vagy verejtékben fürdik épp egy-egy anya életéért küzdve, vagy dühtől, meghatottságtól, csalódástól sír több alkalommal.

Sármból is valamivel több szorult belé az indokoltnál: a filmben nincs olyan nő, akinek ne lenne hozzá valamilyen vágyakozónak tűnő viszonyulása.

Én viszont ezzel együtt sem éreztem ártalmasnak a karakter puhítását, mert szerencsére nem a (csak titokban, persze) hősszerelmes vonal, hanem a szakmája iránt elkötelezett orvos ábrázolása volt túlsúlyban. Részben ennek köszönhető, hogy a filmbe emelt romantikus szál is el tud férni a történetben (talán csak az akciófilmekből jól ismert sebkötözős erotika volt kicsit túl közhelyes), részben pedig a Semmelweist a legnagyobb ellenszélben is támogató, máshonnan eltanácsolt szülésznőt, Emmát alakító Nagy Katica játékának lehetünk hálásak érte. A színésznő ugyanis szerintem remekül hozta az ő karakterében rejlő kettősséget is: a zárkózott, kiábrándult, anyagi gondokkal terhelt bábát távolságtartó, rideg alkalmazottként és szerelmes nőként is nagyon hitelesen jeleníti meg, a karakter dimenziói között váltva megjelenése is rendre átalakul.

Jelenet a filmből (Forrás: Szupermodern Filmstúdió)

A Gálffi László által alakított intézetigazgató ha kevésbé is, de szintén kettősséget mutat. A sok megkérdőjelezhető döntést (a Semmelweis által a vizsgáról kirúgott „fejes” fiának az egyetemre való visszalobbizásában szerintem nem csak én ismertem egy nemrégiben nagy port kavart ügyre) hoz és az utolsó pillanatig meg van győződve róla, hogy ő és orvos kollégái semmit sem csinálnak rosszul, viszont képes a belátásra és arra is, hogy szembenézzen azzal, amivel apaként senki nem akarna. Darab-darab elven számolja a legrosszabb időkben napi szinten pusztuló nőket, mégis meggyőzhető, hogy lehetőséget adjon Semmelweisnek módszere kipróbálására. Gálffi helyén kezeli a szerepet: bár Semmelweis egyik fő ellenlábasát alakítja, nem akar túl sokat belemagyarázni a karakterbe.

Külön említést érdemelnek a mellékszereplők:

Mászáros Blanka az Emma mellé sodródó, nehéz sorsú ápoló karaktere rövid jeleneteiben is nagyon sokat ad a történethez, a kettőjük közötti rövid epizódok remekül alapozzák meg a karakter film végi, hősies kiállását. Kovács Tamás szintén nagyon eltalálta az arrogánsan jóképű, elvtelen kolléga figuráját, az Emma esetlen húgát alakító Kizlinger Lilla pedig megint csak sokkal többet tett hozzá a filmhez, mint amennyit a vásznon kapott idő alapján elvárható lenne. 

Koltai Lajos új filmje nekem olyanfajta élményt adott, mint kedvenc Dickens-adaptációim, amiket az évnek ebben a szakaszában örömmel nézünk újra és újra, családilag. Méghozzá azért, mert pontosan azt adják, amit ígérnek. Nagyjából két óra zökkenőmentes belefeledkezést egy történelmi korba és néhány egymásba fonódó emberi történetbe úgy, hogy hatalmas meglepetés ijesztő kockázatának azért ne tegyük közben ki magunkat. 

Kiemelt kép: Jelenet a fillmből – Forrás: Szupermodern Filmstúdió