Most, szokásunktól eltérően, nem levélre válaszolok.
Közeledik az ünnep.
Az eddigi válaszokban talán már többször is elhangzott, önmagunkhoz szóló „intésekből” szeretnék néhányat megismételni, mert azt gondolom, hogy nem mondhatjuk el őket elégszer.
Röviden: ne legyünk – most, a karácsonyra készülve sem – tökéletesek!
Vagyis ne törekedjünk arra, hogy mindent „tökéletesen” oldjunk meg, úgy, ahogy elvárják tőlünk, úgy, ahogy kell.
Nem, ne törekedjünk erre!
Ne legyen a legtökéletesebb a nagy nehézségekkel felhajtott, netán utolsó percben megvásárolt (vagy esetleg éppenséggel már szeptember-október óta becsomagolva a kamrában tárolt) ajándék. Úgysem lesz az! Úgysem úgy fognak annak örülni, ahogy mi előre elterveztük, úgysem bizonyul majd olyan fontosnak, nélkülözhetetlennek, mint ahogy addig gondoltuk, amíg csak sóvárgott utána, aki kapta. Nem kell, hogy a fa az legyen – pontosan olyan legyen, amilyen szokott lenni, vagy amilyet kértek tőlünk, vagy amilyet mi kigondoltunk. Nem kell – jó volna, ha kellene –, hogy mindazok az ételek elkészüljenek, amelyeket anyánk, anyósunk szokott volt csinálni, és hogy pontosan azokra az időpontokra készüljenek el, amelyeket az általános szokás diktál. Annak idején, nagy- és dédszüleink korában lassúbb volt az életvitel, ezért sokkal több volt az idejük. Az is könnyítette a dolgot, hogy vagy nagycsaládokban éltek az emberek, és ezért volt egyszerű el- és felkészülni, vagy nagy cselédség szolgálta őket. (Mint ahogy ezt láthatjuk például a Fanny és Alexander című, kitűnő Bergman-filmben, amelyben mindjárt a film elején egy családi karácsonyba csöppenünk. Természetesen – hiszen Svédországban vagyunk – a szolgálók, szakácsnők, szobalányok is ott ülnek az ünnepi vacsoránál a családi asztal körül.)
Ma izolált, elszigetelt, kisebb családokban élünk, patriarchális szolgaszemélyzet nélkül, és a karácsonyunk akkor lesz jó hangulatú, pihentető és bensőséges, ha tudjuk, hogy a magunkra parancsolt kötelességteljesítés melyik pontján lehet és kell lazítanunk. Különben az a veszély fenyeget, hogy az ünnep értelme – a megállás, a megpihenés, a befelé fordulás – elvész. Elvész a rohanásban. A holtra fáradásban. A feszült idegeskedésben.
Tudjuk, hogy karácsony táján ugrásszerűen megnő a családi veszekedések – sőt, az ekkor induló válások – száma. Több a baleset. Több az öngyilkossági kísérlet. Egy középkori gondolatmenet jut az eszembe: ha valahol valami jó készül az emberek között, ott segítőleg megjelennek ugyan az angyalok, de ezt az ördögök is tüstént megneszelik, és seregestül rontanak a készülő jóra, hogy rosszra fordítsák, magából kiforgassák, létrejöttét megakadályozzák. Manapság az adventi időszakot szokás úgy felfogni, mint az örömteli készülődés kellemes időszakát. A régi hagyomány és a népi bölcsesség ennél sokkal mélyebbre lát, és az adventet, amely tényleg valami új dolog születésére, megjelenésére való készülődés is, és ezért örömteli, egyben gonoszjáró időnek fogja fel, amelyikben a kísértőknek – vagy önmagunk pusztító indulatainak – jobban ki vagyunk szolgáltatva.
Biztosan sokan élik át az első szabadnapon – amikor még ezerféle tennivaló áll előttünk, amelyet gyorsan el kéne intézni –, hogy kínzó fejfájással ébrednek. Ez a hétvégi fejfájások megfelelője. Akkor tör ki rajtunk a kimerültségnek, élményeink belső feldolgozatlanságának ez a tünete, amikor „ráérünk”.
Jó volna egy-két nap szabadságot az ünnepi időszak előtt kiveni. És nem rohanva „pótolni”, készülni ezekben a napokban, hanem pihenni, lazítani…
Az volna jó, ha pihenten érkeznénk meg az ünnepi időszakba. Hiszen az ünnep legfontosabb eleme a hangulat, amely csak belőlünk fakadhat (nem tudjuk megvenni), és az oldott hangulatban, jó kedélyállapotban megvalósuló, „haszontalan” együttlét. Amelyikben éppen nem szervezünk, vásárolunk, hanem játszunk, beszélgetünk, sétálunk, mulatozunk. Az ünnephez, hogy igazán át tudjuk élni, valamiféle mérséklet is hozzátartozna. Evésben, ivásban is. Ha túl sokat eszünk, nehéz ételekkel tömjük meg magunkat, hangulatunk és kedélyállapotunk is megváltozik.
Pihenés, hangulat, kedély, haszontalan együttlét, mérséklet – mindennek az ellenkezőjére kényszerít modern vagy szokványos, de legtöbbször, sajnos, kiürült karácsonyunk. És a karácsonyi vásár. Amelyiknek egyik ereje éppen abban az illúzióban van, hogy feltölti ezt a kiürültséget.
Nem. Ez nem fog sikerülni. Ez az üresség csak belülről, a saját belső erőinkkel tölthető fel.
Hányszor élünk át manapság rosszkedvű karácsonyt?
Ne feledjük Assisi Szent Ferenc intését: a rosszkedvben megfészkelnek az ördögök, mint a magukéban. A derű ellenben ellenükre van.
Csak akkor fogunk tudni derűt varázsolni a karácsonyi gyertyák köré, ha „lazán vesszük” az ünnep külsőségeit.
Nők Lapja 1999/50–51. (Forrás: Nők Lapja archívum)
