Kérdés: Két lányom van, és három unokám. A nagyobbik gyerekem huszonnyolc éves, neki van három fiúcskája, a kisebbik huszonnégy, ő most várja az első babát. A három helyes és értelmes kisfiú közül a középsővel mindig van valami. Hol nagyon fél (különböző dolgoktól), hol dadog egy kicsit. Előfordul, hogy bepisil, máskor viszont alig akar enni. Aztán egy darabig megint semmi. Látta már orvos, pszichológus. Négyéves. A lányom már könyvekben is utánanézett a dolognak, de azok, még az egyetemi tankönyvek is, csak felsorolást adnak. Olyan könyvet keresnék, amelyik egy kicsit megfoghatóbban, testesebben írja le a gyerekkorban lehetséges tüneteket, és ezek magyarázatát, hátterét. De ilyet nem találok. A másik, szülés előtt álló lányom imádja a nővére gyerekeit, és eddig remekül foglalkozott velük, de most szorongva gondol arra, hogy miként lesz ő „legalább olyan jó anya, mint a nővére”. (Ő már iskoláskorában is kitűnő volt, a nővére lazábban vette a tanulást.) Már egy csomó könyvet átolvasott, de ez sem csökkentette a szorongását. Most valami „rövid és egyszerű” könyvet keres, amelyben „csak a legfontosabb” dolgok vannak benne. Milyen könyvet, könyveket adjak a kezükbe? Tudna-e segíteni?
Válasz: Jó tudni, hogy kisgyerekkorban a tünetek (és a tünetmentes állapotok) gyakran jönnek és mennek, váltakoznak és elmaradnak. Persze, ilyenkor is jeleznek valamit, a mindig mindenkinél meglevő kisgyerekkori szorongásnál valamivel nagyobb szorongást, nagyobb feszültséget. (Amit nem értünk, az szorongást kelt. A kisgyerek még nagyon sok mindent nem ért az őt körülvevő világból. Szorongása természetes. De ezt a szorongást mindennap újra és újra feloldja a szüleivel való testi és lelki együttlét, a játék, a mese.)
A viszonylag gyors egymásutánban született gyerekek között nemegyszer előfordul, hogy a „középsők” a másik kettőnél valamivel jobban szoronganak, elhanyagoltabbnak érzik magukat, több és még több érzelmi biztonságra vágynak. (Míg a legnagyobbnak a kifelé is megnyilvánuló dühe, agresszivitása nőhet meg.)
Amíg ebben a három-négy-öt éves korban „tünetek” és tünetmentes állapotok váltakoznak, addig valószínűleg nincs nagyobb baj; persze, ha a tünetek túl gyakran térnek vissza (akár megváltozott formában is), érdemes szakemberhez fordulnunk, aki nekünk, szülőknek, a gyerekkel együtt élő felnőtteknek, és a gyereknek is segíthet feszültségeink, szorongásaink feloldásában.
Ami a szakkönyvek tanulmányozását illeti: igaza van abban, amit írt, bár az is előfordulhat, hogy a laikus tanulmányozó vagy nagyot téved a diagnózisban (nemegyszer a szakember is); vagy, finomabb pszichés tünetek esetén, „mindet” megtalálja önmagában, illetve a gyerekeiben.
Ennek ellenére érthető az a szülői igény, hogy szeretnék tájékozódni gyerekeim élményeinek – és tüneteinek – világában, szeretnék tisztábban látni, hogy miről is lehet szó.
Ha csak néhány hónappal korábban teszi fel ezt a kérdést, azt hiszem, nem tudtam volna megválaszolni, nem tudtam volna olyan könyvet ajánlani, amelyik „egy kicsit megfoghatóbban, testesebben írja le a gyerekkorban lehetséges tüneteket és ezek magyarázatát, hátterét”.
De most már tudok.
Dr. Ranschburg Jenő Pszichológiai rendellenességek gyermekkorban
című, a közelmúltban megjelent műve éppen ilyen, szülőkhöz (és pedagógusokhoz) is szóló, megfogható, testesebb leírást adó, nagyszerű könyvecske.
Ami a második kérdést – a szülés előtt álló lányának könyvkeresését – illeti, arról először azt kell elmondanom, amit úgyis tudnak. Hogy könyvből nem lehet gyereket nevelni (ahogy oly sok más dolgot sem lehet). Illetve, meg lehet próbálni, de nem vezet jóra. A gyerekekkel való együttélésünkben ugyanis (mert ez az együttélés a tulajdonképpeni nevelés) az egyik legfontosabb dolog az érzelmi intimitás, bensőségesség: ez kifelé abban nyilvánul meg, hogy képessé válunk arra, hogy mindig az adott helyzethez igazítsuk, önkéntelenül, minden külön elhatározás nélkül, belülről fakadóan, spontán módon „rögtönözve” viselkedésünket, magatartásunkat. Erre az tesz minket képessé, hogy felfogjuk, „érzékeljük” velünk együtt élő gyerekünk, gyerekeink belső állapotait, szükségleteit, változásait. Ez ma még többé-kevésbé rejtélyes folyamat, de azt hiszem, mindnyájan értjük, hogy miről van szó, akik valamennyire is képesek vagyunk együtt élni – és együtt-érezni – mással, másokkal.
Kongruens magatartásról szoktak beszélni, arról, hogy a gyerekkel való együttélésben – és ezen belül mindabban, amit tetteimmel és szavaimmal kinyilvánítok – azonos vagyok önmagommal, érzéseimmel, gondolataimmal. Az vagyok belül is, akinek kívül mutatkozom. A gyerekneveléssel foglalkozó, még oly nagyszerű könyvekkel is előfordul, hogy akaratlanul is – nemegyszer szándékaik ellenére – még több terhet rónak szorongó olvasóikra („vajon így csinálom-e”, „vajon jól csinálom-e”), holott éppen segíteni akartak rajtuk, oldani akarták szorongásaikat, le akarták venni terheiket.
Most mégis olyan szerencsém – szerencsénk – van, hogy kisebbik lánya számára is tudok egy nem rég megjelent, vigasztaló, szorongásoldó könyvecskét ajánlani. Ez pedig a kitűnő angol írónő,
Libby Purves könyve, a Hogyan NE legyünk tökéletes anyák?
(Hadd idézzek a hátlapról: „Ki vagy te? Tökéletes anya, aki szerényen mosolyog, makulátlan rendet tart, a pelenkából sárkányt hajtogat, neveléselméleti könyveket olvas, soha föl nem emelné a hangját, vagy igazi anya, akinek mindig pecsétes a pulóvere, soha nem fejez be semmit, sántikál, mert rálépett egy építőelemre, titokban romantikus regényeket olvas, és nyüszít a kimerültségtől?”)
Ez a könyv nemcsak „rövid és egyszerű”, hanem mulatságos is, és azt hiszem, hogy az egyik legeslegfontosabb dolog van benne: hogy NE gyötörjük a tökéletesség vágyával önmagunkat (és gyerekeinket).
Nők Lapja 1998/53. (Forrás: Nők Lapja archívum)
