Kérdés: Nagyszülőkkel beszélgetve egyre gyakrabban hallom, hogy óvodás unokájuk hiperaktív. Nagymamaként én is aggódom a féléves unokámért, akinél most kezdődnek az az alvási problémák. Szeretném tudni, kire mondhatjuk, hogy hiperaktív. Lehet-e azonosítani az alvási zavarokkal? Például azzal, hogy a gyerek alvási igénye minimális, és fáradtan sem akar lefeküdni, elaludni. Szeretném azt is tudni, mivel előzhető meg ennek a kialakulása? Helytelen nevelés, az állandó háttér-televíziózás – amikor már a kisbaba is a televízió előtt szopik, később eszik és játszik, esetleg ott is alszik el – lehet-e előidézője, esetleg genetikai ártalom az oka? Milyen következményei lehetnek a gyermek későbbi életében a hiperaktivitásnak? Kinőhető-e, vagy szakember kezelésére szorul, és ha igen, ki az illetékes szakember, mikor kell elkezdeni a kezelést? Van-e olyan szakirodalom, amely a szülők számára segítséget nyújt ebben a problémában? Elnézést kérek a sok kérdésért, de úgy gondolom, hogy ezek sok szülőt és nagyszülőt foglalkoztatnak.
Válasz: Vegyük sorba.
A féléves kori alvászavarok – a gyerek nehezebben alszik el, többször felriad, esetleg korábban ébred – semmiképpen sem egy később kibontakozó hiperaktivitás előjelei. A hatodik-nyolcadik hónap között sok csecsemő alvása válik kissé felszínesebbé, nyugtalanabbá (többek között azért is, mert már jobban, pontosabban érzékeli, hogy egyedül van, anyja, vagy más megszokott –szeretett – személy nincs jelen).
Kétségtelen, hogy a hiperaktivitással is járhat alvászavar, de a féléves csecsemő alvászavarára nem mondjuk, hogy a kezdődő hiperaktivitás jele.
Másfelől: a gyerekek fáradtan általában nem akarnak lefeküdni, elaludni, mert „túlhúzottak”. A gyerekek akkor tudnak – és mindig a megszokott időben és körülmények között – jól elaludni, ha még nem túl fáradtak. (Azt is mondhatnánk, hogy a túlzott kifáradásnak ez a túlhúzott állapota hasonlít a hiperaktív gyerek állapotaira.)
Mai ismereteink szerint a hiperaktivitás kialakulása nem előzhető meg.
Nem a helytelen nevelési szokások váltják ki – ezek legfeljebb csak felerősítik. Az állandó háttér-televíziózás – amit elrémítő pontossággal ír le – kétségkívül árt (netán súlyosan árt) a gyereknek, feszültté, esetleg szorongóvá, illetve agresszívvé teszi, leállítja testi-lelki egészséges és a fejlődést biztosító mozgékonyságát, de önmagában nem váltja ki azt a tünetegyüttest, amelyet hiperaktivitásnak nevezünk.
Az újabb szakirodalom figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarról beszél (és az ADHD betűszóval jelöli, az angol attention-deficit hyperactivity disorder kifejezés alapján). Magyarországon beszéltünk már POS-ról (pszicho-organikus szindróma, azaz lelki és szervi eredetű tünetegyüttes) és MCD-ről (minimális celebrális disztinkcióról, azaz kicsiny méretű központi idegrendszeri működési rendellenességről). Dr. László Zsuzsa Az örökmozgó gyerek című könyvében ezeket a gyerekeket fimótáknak nevezi, mint mondja, szinte becéző, magyaros hangzású szómozaikkal. A fi a figyelemzavarra, a mo a mozgászavarra, a ta a tanulászavarra utal (amely persze jelentős részben a figyelemzavar következménye).
A szakemberek sokat vitatkoztak azon, hogy melyek lehetnek e tünetegyüttes kiváltó okai. Manapság egyre inkább több ok együttesét feltételezik a háttérben. Együttesen hathatnak – a feltevések szerint – biológiai (netán genetikai) problémák, stresszhelyzetek és családi zavarok. A kutatók azonban mindig újra elmondják, hogy egyiket sem sikerült még egyértelműen bizonyítani.
Hogy milyen következményei lehetnek a gyermek későbbi életében e tünetegyüttesnek? Mivel a család és az iskola is gyakorta érzi úgy, hogy nehéz együtt élni a hiperaktív gyerekekkel, netán helytelen eszközökhöz folyamodnak „megfékezésükre”, és ez csak súlyosbíthatja a problémát. A hiperaktív gyerekek a mai iskolában színvonaluk alatt teljesítenek. (Ha nem juthatnak speciális bánásmódhoz.) Serdülőkorra a tünetek enyhülhetnek. Felnőttkorra mozgékonyságukból többnyire az állandó jövés-menés, utazás, költözés marad meg (és természetesen jobban be tudnak illeszkedni olyan munkahelyre, ahol erre lehetőségük van). Tanulási zavaraik miatt általában valamivel alacsonyabb szociális státust érnek el, mint amilyen szüleiké volt.
A hiperaktivitás feltétlenül szakember kezelésére szorul, és ebben a kezelésben a pszichológus együtt kell, hogy működjön az orvossal. A kezelést a pontos diagnózis felállítása után tüstént el kell kezdeni, és kitartóan kell folytatni.
(Vigyázat! Nehogy rémületünkben a kisgyerekek természetes mozgékonyságát – mindenhová bemászik, mindent megfog, lehúz stb. – hiperaktivitásnak „diagnosztizáljuk”!)
Én ugyan gyógyszerellenes vagyok, de a hiperaktivitás esetében számtalanszor kellett tapasztalnom a megfelelő, jól beállított – sokszor kombinált – gyógyszerelés kedvező – sőt, rendkívül kedvező – hatását. Komoly tudományos vizsgálatok nem támasztották alá azt a hisztériát sem, amely a hiperaktivitás egyik fontos gyógyszerének a diadalútját kísérte. (Elsősorban az Egyesült Államokban a sajtóban és a televízióban erőteljesen támadták a gyógyszerezést, miután szinte divattá vált a gyógyszer szedése. Azt állították például, hogy a gyógyszer váltja ki a serdülők agresszióját.)
Ami a szakirodalmat illeti: Ranschburg tanár úr Pszichológiai rendellenességek gyermekkorban című könyvében hosszabb fejezet szól a hiperaktivitásról. Minden részletre kiterjedően írja le a tünetcsoportot és ad tanácsot a szülőknek és a pedagógusoknak László Zsuzsa már említett könyve.
Nők Lapja 2001/1. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Pexels
