Szeretetkapocs
A sors kegyes volt hozzám, hiszen a szüleim a halál árnyékából jöttek haza, édesapám kétezer kilométert gyalogolva megjárta a Don-kanyart és visszatért, az édesanyám pedig Auschwitzból tért haza. De nem azzal foglalkoztak, hogy mi történt, hanem „lapoztak” – vagyis megszülettem én, és egy évvel később a húgom is. Ezt a pozitív szemléletet, a hitet és reményt én is örököltem. Csodálatos gyermekkorom volt, lubickoltam a szeretetben, nagy család vett körül. Ez a szeretetkapocs máig megmaradt, és ugyanúgy működik, mint gyerekkorunkban, pedig az unokatestvéreimmel elég messze élünk egymástól, ki Amerikában, ki Izraelben, vagy éppen Ausztráliában.
Elfogadás és humor
Egyszerű oka van annak, hogy áttelepültem Magyarországra: a húgom itt ment férjhez, és mivel mindig is összetartó család voltunk, természetes volt, hogy utánajövünk. Nem azonnal tudtunk áttelepülni, éveket kellett várni, mire megadták az engedélyt. Pedig gyerekkoromban egy olyan házban laktunk, ahol orosz, ukrán, magyar, szlovák, zsidó, roma élt egy közösségben úgy, hogy mindenki elfogadta a másikat. Az édesapámtól pedig azt tanultam, hogy kétféle ember létezik, ember és gazember. Ez végigkísérte az életemet. Ahogyan a humor is. Gyerekkoromban Chaplin volt a kedvencem, filmkomikus szerettem volna lenni. Néhány éve bátorkodtam a hagyományos újévi koncertünkön elmesélni pár viccet, és azt vettem észre, hogy tetszik a közönségnek. Így azóta boldogan viccelek.
Hegedűvel az Operettbe
Hatéves koromban az édesanyám megfogta a kezem, és elvitt a zeneiskolába. Hegedű szakra vettek fel. Spitzer bácsi, az akkori igazgató biztatóan mondta, hogy tehetséges vagyok. Szerettem azt a zeneiskolát, hiszen remek tanáraim voltak, és sok mindent kaptam tőlük. Máig meghatározó élmények, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy végül muzsikus lettem. ’74 decemberében érkeztem Magyarországra, és a következő év januárjában már az Operettszínházban zenéltem. Hidas Frici bácsi volt a főzenei igazgató, amikor egy délelőtt behívtak egy próbajátékra, este pedig már a My Fair Ladyt játszottam a zenekari árokban. Lehoczky Zsuzsa és Básti Lajos játszotta a főszerepet, akiket szájtátva néztem, és persze hegedültem is. A szüleim meg engem hallgattak csodálattal, nagyon büszkék voltak rám. Miután a Szovjetunióból áttelepültem, az Operettszínháznak köszönhetően kinyílt a világ előttem, hiszen Németországban, Hollandiában és Japánban is turnéztunk.