Sokszor hallani: „Ó, amikor felállt, már egyből szaladt, nem is járt, egyenesen szaladt!” Ez figyelmeztető jelzés is lehet a későbbiekben, mert az az ideális, ha szépen, fokozatosan indul el a járás.
A felállással egyidejűleg előfordulhat különböző mértékben és gyakoriságban a „lábujjhegyezés”.
E mögött a pipiskedés, lábujjhegyre állás mögött szinte minden esetben a kicsik egyensúlyi rendszerének éretlensége húzódik meg. Nem kell megijedni, de érdemes ilyenkor minél előbb fejlesztő terápiát keresni a gyerek számára. 
Sok szülőben ott buzog a vágy: járjon minél előbb, minél biztosabban. Ez valamiféle teljesítményorientáltság lehet, s arra ösztönöz, hogy különböző, állást, járást „segítő” eszközöket vásároljanak. Teljesen felesleges. Egy részüket azért veszik meg, mert „trendi”, jól néz ki, és persze a szülő segíteni akar, de nem kell! A normális fejlettségű kicsi gyerek tudja a dolgát. Nem egy szülő szinte megkönnyebbül a hirtelen felállást látva. „Na, végre utolérte magát a gyerek!” – gondolják. Pedig már tudjuk, hogy a hirtelen felállást később nemcsak a gyerek figyelme szenvedi meg, de visszaüt az olvasásnál is, különösen az ékezetes betűk észlelése terén. Szóval ne siettessünk semmit!
Amikor a kicsi feláll, ekkor már képes kendőt, játékot a földről felvenni. Kedvelt tárgyakra, ennivalóra rá tud mutatni. Ebben a periódusban már tud önállóan inni. Meg kell jegyezni, hogy a mostani csodásan megtervezett (kiborulásmentes) poharaktól, kulacsoktól, ivóedényektől szép fokozatosan meg kell szabadulni! A gyereknek szüksége van arra, hogy megtapasztalja, hogyan kell a normális használatú poharat, bögrét megfogni, megemelni, hogy ne boruljon ki, és ivásnál ne folyjon mellé. 
A többé-kevésbé felszabadult kezekkel a nagy dobozból, tárolóból ki tud venni és be is tud rakni dolgokat. Most kezdődik a rakosgatás első korszaka. Beindul az általában széles alapú járás.