Hárman ülünk az asztalnál, a regényeim francia megjelenéséről fogunk tárgyalni. Még nem vagyunk ott, futjuk az udvariassági köröket. A szlovákiai parlamenti választásokról kérdeznek, és arról, milyen nagy dobások voltak a magyar könyvpiacon, kit olvasnak most a magyarok, kik azok a szerzők és mik azok a témák, amik bennünket érdekelnek.
A lábaim keresztbe rakom, egyenes derékkal kortyolok a kávéból. Próbálom odatenni magam, igyekszem izgalmasan beszélni a pályatársaim munkáiról. Ezeket a belgákat én fel akarom csigázni! Azt akarom, hogy odalegyenek a magyar kortárs prózáért.
Kávézunk és beszélgetünk. Viszket a fejem. Leteszem a csészét az asztalra, megvakarom. Kortyolok, de továbbra is viszket. Ismét leteszem a kávét, igyekszem finoman és lazán a fejemhez nyúlni. Arról beszélgetünk, miért van az, hogy a kelet-európai szerzők nem kapósak a frankofón piacon, miért nincsenek jelen, miért érdekli a francia olvasókat sokkal jobban az exgyarmatok sorsa, mint bármi, ami Ausztriától keletre van. Épp a fejtegetés közepén tartok, amikor valamit érzek az ujjamon. Valami kis piszok, először azt hittem legalábbis. Aztán látom, hogy mászik. A mutatóujjam hegyétől halad a tenyerem felé, kis dög, miközben rá figyelek, az öltönyös belga fickó a legutóbbi frankfurti könyvvásárról kezd beszélni. Nem bírok rá figyelni, a tenyeremre fókuszálok, és ekkor bevillan.
Ez egy tetű!
Azért viszket a fejem, hiába mosom naponta! Eszembe jut, hogy pár héttel ezelőtt az iskolából küldtek egy kör-e-mailt azzal a tárggyal, hogy „tetű az osztályban”, állítólag az egyik gyerek nagyobb testvére hozta haza az őszi kirándulásról, ott mindenki tetves lett, a másik pletyka szerint az egyik kislány, aki lovagolni jár, hozta be a gyerekek közé. Fél füllel hallottam ezeket, azon az estén átnéztem a gyerekeim fejét, de semmit sem találtam.