A párkapcsolati játszmákat illetően fontos megjegyezni, hogy nem egy tudatos, elítélendő dologról beszélünk. Inkább arról van szó, hogy szembe találjuk magunkat egy olyan helyzettel, amiben valamit nem kapunk meg az élettől vagy a társunktól. Próbáljuk a szituációt a hagyományos utakon megoldani, de állandóan akadályokba ütközünk. És amikor már végképp tehetetlenek vagyunk, valami olyan kerülő utat választunk, aminek mentén végül elérjük a célunkat. Tehát, hogy megtaláljuk újra azt, amit lehet, hogy már elveszítettünk a kapcsolatban. Noha nem szerencsés, ha tartósan fennállnak ezek a játszmák, ideig-óráig a pillanatnyi nyereségük miatt óhatatlanul megjelennek minden kapcsolatban. Gyakran találkozom például a megmentő-bajbajutott játszmával. Ebben olyan nőt választ a férfi, aki rendre bajba kerül. Pár éve találkoztam egy férfival, aki hosszas párkeresési folyamatot követően talált rá végül arra a nőre, aki mellett igazán férfinak érezte magát. Az illető hölgynek szinte hetente akadtak megoldandó életfeladatai, amikben a férfi volt a legfőbb támasza. Amikor már minden kisimulni látszott, újra előjöttek korábbi vagy újabb nehézségek. Valójában olyan érzést keltett a hölgy, mint egy gyerek, akivel mindig valami gond van az iskolában, és a férfi mint szülő kvázi bejárkált, hogy megoldja helyette a problémákat. Meg is fogalmazódott a közös munka során, hogy a helyzet jobban emlékeztet egy apa-lánya viszonyra, mint egy felnőtt párkapcsolatra, és hogy a szexuális életükre is negatív hatással van ez a dinamika. Amiért azonban mégis fenntartották ezt a játszmát, az annak rejtett nyeresége volt. A bajbajutott ugyanis maradhat gyenge, nem kell felelősséget vállalnia a döntéseiért, a cselekvés hiányáért, mert a másikra terheli azt. Emellett néha az is közrejátszik, hogy így nem kell előtérbe tolnia az esetleg éretlen nőiségét. A férfi szempontjából pedig azonnali nyereség volt, hogy az addig megismert számos önálló, emancipált nő után végre egy olyan helyzetben találta magát, ahol kifejezetten igényt tartottak a segítségére, ezáltal elismerve őt. Végre férfi lehetett. A félrevezető csak az, hogy ezáltal nem egy nővel, hanem kvázi egy gyerekkel szemben élte ezt meg. Amivel dolgoznunk kell, azt nem tudjuk megúszni az ilyen párkapcsolati játszmák segítségével, csupán elodázhatjuk, hogy szembenézzünk a valódi problémával.
Egyensúlyban magunkkal, egymással
Néha elég, ha csak leülsz a másik mellé, és együtt vagytok, csendben. Bizonyos értelemben ez a legmélyebb beszélgetés… Az a szerencsés, ha nem azért van szükségünk partnerre, mert egyébként egyedül egy nullának éreznénk magunkat. Nem arra kell, hogy feltöltsön, hanem azért, mert annyira sok mindent tudunk adni társként, hogy jó lenne, ha valaki élvezné ennek a gyümölcsét. Milyen izgalmas fordulat ugyanakkor, amikor valaki éppen kiürült állapotban lép be a társkereső térbe, és mégis akad partnere! Olyankor, amikor az illető legyengült, kapni akar, elszívni az energiát a másiktól, és jön valaki, aki nagyon adni szeretne, akkor az nyerőnek szokott tűnni első látásra. Én mégis azt tapasztalom, hogy azok, akik a leginkább vágyakoznak egy kapcsolatra, akik a leginkább szomjazzák azt, hogy legyen valakijük, amikor kifognak egy olyan partnert, aki odáig van értük, akkor az nem kell, le akarják vakarni magukról. Pedig logikusan boldognak kellene lenniük ilyen esetben, hiszen a partner elárasztja, ajnározza őket, mindig velük akar lenni. Mégis azt mondják, ez sok, nem kell. Elkezdik nem értékelni, amit kapnak, amire vágytak. Láttam olyan helyzetet, hogy valaki tíz éve arra várt, hogy legyen végre egy kapcsolata, és a másik odáig volt érte. Erre ő azt mondta, nem tudja, hogy elég jó-e számára az adott partner. Mondták is neki a csoportban: „Most ne haragudj, hogy őszinte vagyok, de tényleg, mi az, hogy valaki nem elég jó?! Örülhetnél, hogy tíz év után végre ott van valaki, aki ennyire szeret. Egy kicsit felháborít, hogy tényleg képes vagy kritizálni! Inkább örülj annak, ami van, ennyi szünet után.” Tehát a legtöbben azt érezték, hogy ez nem az a szituáció, amikor még kritikus és válogatós is lehet az ember, hanem inkább hálásnak kellene lennie. Elkezdtem azon gondolkodni, mi van, ha ezt a kapcsolatot játszmaként értelmezzük, amiben mindig magunkat védjük, amiben valamit szeretnénk elkerülni. Ennek megfelelően, amikor elkezdünk rengeteget kapni, akkor frusztrálóvá válhat, ha nem tudjuk mindazt viszonozni. Hiszen ha kapunk valakitől egy kedvességet, az az egészséges és normális reakció, hogy szeretnénk adni is annyit. Azonban ha éppen kiürültek, reménytelenek vagyunk, amikor a kapcsolatba lépünk, akkor felborul az egyensúly, hiszen mi nem tudunk adni, a másik meg épp hogy túl sokat ad. Hosszú távon ez olyan egyensúlytalansághoz vezet, amiben rosszul érezzük magunkat. Lehet, hogy a másikra kivetítve a problémát, úgy fogalmazunk, a másik túlságosan tapadós, de valójában arról van szó, hogy mi nem tudunk annyit adni, mint ő. Nem tudjuk viszonozni a szeretetét, és ettől feszültté válunk. Amikor tehát valaki egyszerűen elkezd adni, akkor azt mi szeretnénk viszonozni. Ugyanakkor milyen nehéz, ha nincs miből, mert akkor azt érezzük, hogy a másik állandóan a saját hiányosságunkkal, kiürültségünkkel szembesít. Mennyire nehéz dolog, amikor a másik borzasztóan lelkes egy párkapcsolatban, és úgy érezzük, hogy nem tudunk vele lelkesedni. Például vár egy ünnepet vagy egy utazást, mi pedig nem éljük meg azt, hogy vele tudnánk örülni, izgulni, készülődni. Fontos dimenzió lehet tehát az is, hogy hasonló energiaszinten mozogjunk a partnerünkkel, hogy ne tolódjon el az egyensúly, és ez csak egyetlen kis terület, ami sejteti az összeillés területének komplexitását.
A közeledés befogadása
Kapcsolataink tehát állandó mozgásban vannak, miközben mind azt keressük, hol van az egyensúly. Azt szeretnénk, hogy ne legyenek nagy kilengések, szélsőségek, mert azokba minden alkalommal kicsit bele lehet halni. Igazi se veled, se nélküled történetté alakulhatnak a hullámzásaink, olyan mazochisztikus kapcsolattokká, amelyekben állandóan szenved valaki, kapar a másik után, majd fordítva, és ez borzasztóan fárasztó. Egyetlen kiút van, az, hogy egymáshoz óvatosan és szimmetrikusan közelítünk a képzeletbeli libikókán, mert egyszerűen másként nem logikus. A szimmetria lényege az óvatos közeledés-távolodás, amiben figyelünk a másik ritmusára, hogy legyen ideje reagálni, így soha ne billenjen el nagyon az adás-elfogadás egyensúlya kettőnk között. Ez a közeledés és távolodás visszatérő jelenség az ismerkedésnél és végig a kapcsolatok során is, ami problémákat is okozhat. Miért élem meg azt állandóan, hogy amikor nagyon sokat adok, akkor azért nem az jár cserébe, hogy a másik is nagyon adni akar? Nem az a jellemző, hogy ilyenkor összeérünk, hanem, hogy egy idő után nem akar engem a másik. És miért van az, hogy akkor utána eltávolodom tőle? Lehet ez akár sértődés, szomorúság miatt is, és lehet egyszerűen egy olyan fajta játszma, amiben azt élem meg, hogy amikor meg hátat fordítok, akkor szinte gombnyomásra elindul felém a partnerem. Hányszor van az, hogy valaki dobja a párját, de amikor bizonyos idő elteltével az elhagyott fél azt mondja, felmegy egy társkeresőre, onnantól újra izgalmassá válik. Látszik, hogy készen áll arra, hogy tényleg eltávolodjon, továbblépjen, ezért előfordul, hogy aki előzőleg otthagyta, elkezdi újra hívogatni. És vajon miért akkor nyúlnak utánunk, amikor már éppen menni szeretnénk? Erről a jelenségről sokan beszámolnak: micsoda őrültség, hogy amíg ott vagyok és adom a szeretetemet, addig nem kellek, amikor pedig mufurc vagyok meg lerázós, és továbblépnék, akkor meg annyira kellek? Talán érthető az a logika, mely szerint ennek oka, hogy amikor éppen továbbállnál, akkor már nem csimpaszkodsz, és ez vonzóbbá tesz. A kapaszkodás azért jelenthet terhet, mert nem biztos, hogy a másik tudja viszonozni azt. Tehát mit tud tenni? Hátrébb lép, hogy ne adjál annyit. Rádöbbenhet, hogy már hozzászokott, hogy megkap valamit, és már nem tudta értékelni. Hátrébb lépett, de azt nem mérte föl, hogy egyébként anélkül tud-e létezni. Ha nehéz a számára, akkor elkezd visszamenni, újra közeledni. Emellett evolúciós szempontból is sokszor alátámasztott magyarázat, hogy ha azt látják rajtunk, megvagyunk a társunk nélkül is, tehát képesek vagyunk továbblépni, nem halunk bele, ha a másik nincs velünk, az vonzóvá tesz mások szemében. Ez ugyanis önállóságra, stabilitásra utal, és egyértelművé teszi, hogy azért nem kapaszkodunk minden erőnkkel, mert vannak/ lesznek alternatív lehetőségeink. Az újraközeledésnek, az adás és kapás egyensúlyának a sértettségek feloldásában is nagy jelentősége van. Amikor rosszban vagyunk valakivel, az általában félelmekkel is együtt jár. De miről is szól ez a dolog? Hogy tulajdonképpen azért nem mersz közelebb lépni, kezdeményezni, mert rettegsz, hogy a másik nem fogja viszonozni a közeledésedet. Ha haragban vagy valakivel, és mégis kinyílsz felé, bevallod, hogy szeretnél vele jóban lenni, akkor kiszolgáltatottá válsz. Közben rettegsz attól, hogy mi van, ha azt mondja, köszönöm, én meg nem szeretnék kibékülni, akkor úgy éreznéd, abba belehalnál. De valójában nem így van. Nem ilyen üzleti alapon kell elképzelni a kibékülés pillanatát. Amikor közelebb lépsz, azzal csak szeretnél neki odaadni valamit. Csupán annyit, hogy elmondjad, szereted, szeretnél vele jóban lenni, és aztán döntse el ő, hogy mit tesz. Az adás alapvetően erről szól. Ha odaadsz valamit, akkor nem azt nézed, hogy mit kezd vele a másik, nem azt nézed, hogy megtérül-e, hanem odaadod ajándékba. Hadd döntse el ő. Lehet, hogy a másik, mivel váratlanul éri, elsőre azt fogja mondani, hogy bocs, de én erre még nem vagyok fölkészülve. Esetleg azt, hogy ne haragudj, ezt át kell gondolnom, vagy bármi olyat, ami nem ennyire érzelmes ahhoz képest, amit odaadtál neki. De ezzel nincs semmi baj, lehet, hogy tényleg idő kell csak ahhoz, hogy érzelmileg is befogadja a közeledésedet és érdemben reagáljon rá.
A Psziché Akadémia előadásai folytatódnak. 2021. január 21-én Dr. Almási Kitti klinikai szakpszichológus lesz az előadó. Az előadás témája: Tőled mit várnak el? És te mit szeretnél?
Almási Kitti munkája során számtalanszor tapasztalja, hogy nem úgy élünk, viselkedünk, döntünk az életünkről, ahogy valójában, a szívünk mélyén szeretnénk, hanem az alapján, amit arról gondolunk, hogy mit vár el tőlünk a családunk, férjünk, főnökünk. Így pedig sosem leszünk igazán boldogok, hiszen nem a saját életünket, vágyainkat éljük. Almási Kitti a megoldásokról, az elvárások csökkentéséről mesél nekünk.
Vedd meg a jegyedet már most az online előadásra itt:
https://oneticket.hu/psziche-akademia-6304
A cikk eredetileg a Nők Lapja Psziché 2018/1. lapszámában jelent meg.
Fotó: Getty Images
