Hányszor olvashattuk megrökönyödve Agatha Christie írásaiban, hogy a főhős miféle válogatott mérgekkel végzett szinte lenyomozhatatlan módon (a történet ezen részét nyugodtan rábízhattuk Poirot-ra és Miss Marple-ra) kiszemelt áldozatával – aki nem ritkán (régi) szerelme volt… Ez a fajta forgatókönyv azonban egyáltalán nem csak a nyilvánvalóan igen vad fantáziával megáldott regényíró agyszüleménye; mi több, könnyen megeshet, hogy a mi távolabbi felmenőink között is akadt olyan, aki a 17. század idején a kornak megfelelő módon titokban mérgezte házastársát – például az Aqua Tofana segítségével.
Persze a méreg nem válogat: mindegy neki, hogy áldozata férfi, nő, öreg vagy fiatal – így nyilvánvalóan inkább csak a sztori szempontjából izgalmas belegondolni, milyen elegáns és kifinomult módszere lehetett mindez egy valójában elfogadhatatlan és megbocsáthatatlan bűnnek: egy másik emberi élet kioltásának.
Ugyanakkor az is tény, hogy minden korban léteztek olyan embertársaink, akik megkérdőjelezhetőnek tartották az élet szentségét – no pláne, ha esetleg több tucat beteg gyermek, háborúba elhurcolt férfi és gyógyíthatatlan kórokkal küzdő nő halálát voltak kénytelenek a saját szemükkel végignézni. Az éhínségek, pusztító világjárványok és háborúk idején, mondhatni, kevéssé meglepő, hogy az embereket nem igazán mozgatta a moralitás kérdése az élet bármely területén. Bizonyára ezért is gondolták néhányan megengedhetőnek, hogy saját kezűleg döntsenek élet és halál kérdésében.
Aqua Tofana és más, ékszerbe rejtett mérgek
Az Aqua Tofana (mely magyarul annyit tesz, Tofana vize) nem másról, mint vélt feltalálójáról, egy a 17. századi Itáliában élt Giulia Tofana nevű nőről kapta nevét. A legenda szerint Giulia 1620 környékén született Palermóban, és körülbelül 13 éves lehetett, mikor 1635-ben férje megmérgezése miatt kivégeztek egy Thofania d’Amado nevű nőt, akit egyes történészek Giulia édesanyjaként tartanak számon. Ha ezt tényként kezeljük, akkor elmondható, hogy a kis Giulia (ahogyan azt fentebb írtuk, a korra jellemző módon) tudott egyet s mást a halálról – azt azonban ekkor még senki sem gondolhatta, hogy néhány évtizeddel később több mint 600 férfi meggyilkolását fogja elismerni a korabeli bíróság előtt.
De ne szaladjunk ennyire előre az időben! A történet szerint a fiatal Giulia édesanyja örökségét vitte tovább, mikor méregkeverőnek állt, és egyes feljegyzések szerint már maga az Aqua Tofana is egy az édesanyjától örökölt recept volt, melyet aztán Giulia tett széles körben ismertté. Bár azt nem tudni, a pontos keverék milyen alapanyagokat milyen arányban tartalmazott (és talán jobb is így),
szakértők szerint viszont némi arzén, ólom és nadragulya mindenképp volt benne.
De hogy mégis hogyan juthattak hozzá Giulia rossz házasságokban ragadt kortársai a „csodaszerhez”?
Nos úgy, hogy a mérget a remek marketinges vénával megáldott Giulia foltok elleni kozmetikai kenőcsként hirdette – kifejezetten nőknek. Feljegyzések szerint Tofana titkos római patikákban kotyvasztotta méregkeverőtársaival a halálos főzetet – és boltja polcain más, ártalmatlan kozmetikai eszközök között, csinos kis üvegcsékben árulta Szent Miklós mannája márkanéven. Ügyfelei tudták, mit vásárolnak valójában, a beszerzett mérget pedig teljes lelki nyugalommal tárolhatták a többi pipere között, hisz egyik férfi sem fogott gyanút egy újabb szépészeti kencefice láttán.
Rendben, a méreg tehát megvolt, de ezt valahogyan – lehetőleg észrevétlenül – be is kellett juttatni a delikvens szervezetébe. Nehéz ügy… De hát mi mindenre nem jó egy mutatós ékszer!
Egy a sok közül: ma is megvásárolható vintage stílusú méreggyűrű. (Fotó: Silverearrow/etsy)
Mint azt korabeli forrásokból tudhatjuk, a méreggyűrű ötlete szintén nem csupán a hatásvadász történetírók fejéből pattant ki, hanem valóban létező kiegészítője volt a 17. századi ember öltözékének. Egy-egy ilyen, üreges ékszerben (a gyűrű mellett gyakran medálban is) teljesen észrevétlenül megbújhatott szeretőnk képmásán vagy hajszálán kívül egy-két csepp halálos méreg is, melyet aztán gyilkosság vagy öngyilkosság céljából egyaránt bevethettünk baljós időkben.
Giulia vásárlói, mint azt láthatjuk, főleg előbbire alkalmazták,
az 1630 és 1650 közötti 20 év leforgása alatt pedig egyes becslések szerint mintegy 600 halálesetet okozhatott az Aqua Tofana, vagy valamilyen hasonló hatású szer.
De hogy mégis miért folyamodtak végletes megoldáshoz ezek a házasságukból szabadulni vágyó feleségek? Nos, mert nem nagyon volt más választásuk.
Női sorsok
A 17. századi Olaszországban (persze nem csak ott) élő nők számára ugyanis a házasság nem ritkán egyfajta rabsággal ért fel: a férjkeresésen és családalapításon kívül kevés út létezett számukra az életben, és amint egy frigy létrejött, abból semmilyen okkal nem szabadulhattak a felek.
A nők kiszolgáltatottságával minden bizonnyal sokan visszaéltek, így egyes asszonyok számára az életük védelmének egyetlen megoldása a támadás volt.
Persze, ne legyünk ilyen naivak, valószínűleg bőven akadtak olyan gyilkosok is, akik egy új szerelem okán vagy puszta haszonlesésből öltek – a végeredmény azonban mindig ugyanaz volt.
Gyors, csendes, különösebb nyom nélküli halál – Aqua Tofana és társai népszerűségét az indokolta, hogy igen diszkréten végezték el a piszkos munkát. Miután a gyilkos az áldozata ételébe vagy italába csempészte a színtelen és szagtalan mérget, csak türelmesen várnia kellett a jellegzetes tünetek megjelenését. Míg az első adag Aqua Tofana csupán mezei megfázáshoz hasonló panaszokat okozott, a második adag hatásából már influenzára lehetett gyanakodni. A harmadik gyomorfájást, hányást és hasmenést váltott ki, a negyedik pedig egyenesen a halál torkába sodorta az áldozatot. Hab a tortán, hogy mivel a tünetek fokozatosan, de jól láthatóan rosszabbodtak, a megmérgezetteknek gyakran elég ideje volt még arra, hogy végrendelkezzenek, panaszaik ellen azonban gyakran csupán ecetet és citromlét kaptak doktoraiktól – így sorsuk, mondhatni, megpecsételődött.
Giulia Tofana bukása és kivégzése
Giulia Tofana üzlete majdnem két évtizeden át minden különösebb fennakadás nélkül virágzott – mígnem túl nagyra nőtt követőinek hálózata. Végül egy vevője árulta el a gyilkos feleségek titkát: a legenda szerint ő, miután néhány csepp mérget tett férje levesébe, meggondolta magát, és ráförmedt az urára, mikor az a szájához emelte kanalát. A nő beismerte férjének, hogy mit tett, ráadásul még beszállítója kilétét is felfedte – ezzel pedig romba döntötte az addig zökkenőmentesen dübörgő méregbizniszt. (Más források szerint a férjgyilkos nőket egy olyan helyi pap buktatta le, akinek többen is meggyónták bűneiket.)
Valóban szokatlanul sok fiatal özvegyasszony élt ekkoriban a vidéken, így Tofana és köre egyértelműen gyanúba keveredett. Giuliát előbb letartóztatták, majd megkínozták, melynek hatására végül mintegy 600 férfi (közvetett) meggyilkolását vallotta be. Egyes források szerint lányával, Girolama Sperával, valamint három alkalmazottjával és néhány ügyfelével együtt végezték ki 1659. júliusban a Campo de’ Fiorin – előkelőbb származású, emiatt befolyásosabb vevői azonban, úgy tudni, a pápa kegyelmének köszönhetően megúszták a megtorlást.
Giulia Tofana öröksége
Az Aqua Tofana és a gyilkos feleségek legendája idővel egyre messzibb jutott, a történet egyes részei pedig (egy nő által árult méreg, több száz férj halála, Tofana kivégzése) a 17. századi Európában a legkülönfélébb változatokban terjedtek el.
Mi több, még maga Wolfgang Amadeus Mozart zeneszerző is attól félt, hogy Aqua Tofanával mérgezték meg,
mikor 1791-ben, 35 éves korában megmagyarázhatatlan betegség gyötörte. „Biztos vagyok benne, hogy megmérgeztek – írta. – Nem tudok szabadulni ettől a gondolattól… Valaki Aqua Tofanát adott nekem”. Mozart végül valóban meglehetősen rejtélyes körülmények között halt meg – bár arra a mai napig nincs bizonyíték, hogy mindezt a hírhedt méreg okozta volna.
Végeredményben az Aqua és Giulia Tofana történetéről egyformán nehéz dolog bármi biztosat is állítani ilyen távlatból: az évszázadok során az információ, ahogyan az lenni szokott, jelentősen megkopott, elhomályosult, máshol pedig kiszíneződött – ami pedig maradt: csupán egy borzongató sztori és némi rejtély az utókor olvasói számára.
Nadragulya mint szépségápolási „trükk”?
A nadragulyáról mindig is tudták, hogy méreg, volt azonban olyan időszak, szintén a reneszánsz során, amikor a nők önszántukból cseppentették a szemükbe…
Hogy miért tették, és egyáltalán hogyan alakult a szampillaspirálok mai története, arról ebben a cikben írtunk korábban.
Kiemelt kép: Szent Miklós mannája márkanéven árult fiola, Pierre Méjanel rajza 1886-ból – Fotó: Wikipedia
