Somikát nem hoztátok? Azt mondta, szeretne szerepelni. 

Gryllus Dorka: Elég lesz neki a fotózás. Most különben is fontos feladata van. Négykor át kell mennie a régi óvodájába, ahova Áronka is jár, és ötre nekünk is oda kell érnünk, mert kezdődik a Márton-napi lámpás felvonulás. Addig ő pásztorolja a kisöccsét, végül is már tizenegy esztendős! Amikor megkértem az óvó néniket, hadd jöjjön át Soma is, egy emberként lelkesedtek: hát persze, hiszen hazajön!  

Szóval rohanásban vagytok, én meg jövök az adventi kérdéseimmel…

G. D.: (Elmosolyodik.) Én már adventi hangulatban vagyok. Annak ellenére, hogy még sokat játszunk, dolgozunk, a lelkem mélyén már karácsonyozom. A gyerekek is kizárólag karácsonyi zenéket akarnak hallgatni. 

Kalákát? 

Simon Kornél: Azt is. És Somi talált Áronkának egy mikuláskészítő játékot a neten, amellyel kinyílik egy egész játékuniverzum. De csak tíz percet engedélyezünk neki a laptopon. Okostelefonja a nagyobbik fiunknak még nincs, és egyelőre nem is szeretnénk, hogy legyen. Sajnos a gyerekek is nagyon ráfüggenek a virtuális világra, persze nem kerülhető ki teljesen, de valójában még fogalmunk sincs, milyen veszélyeket hordoz. 

Hol karácsonyoztok, Dorka? Tudom, hogy többgenerációs házban laktok, együtt a szüleiddel, a nagymamáddal. 

G. D.: Éppen most hívtuk egymást a nagybátyámmal, Gryllus Vilmossal, hogy eldöntsük, hol legyen idén a karácsony. Megbeszéltük, hogy bár már nagyon sokan vagyunk, mégis együtt töltjük megint a nagycsaláddal a szentestét. Mióta az eszemet tudom, Vilmosékkal együtt gyűltünk össze, nekem ez jelenti a karácsonyt, el sem tudom képzelni, hogy másképp legyen. Apai ágon evangélikusok vagyunk, mélyen hívők, fontos nekünk a család, az ünnepek. Vilmoséknál állítunk fenyőt, aztán átsétálunk hozzánk vacsorázni. Kedves szertartásaink vannak, amelyeket minden évben ugyanúgy csinálunk. A nagybátyáméknál felszeletelünk egy almát, és a fiatalabb fiúk mindenkinek elmondják, hogy „ha bármi öröm vagy bánat ér, gondolj azokra, akikkel együtt ettél almát karácsonykor”. Majd gyertyát gyújtunk, és azokra gondolunk, akik már nincsenek velünk. A végén csenget a Jézuska, az első csengőre fel kell állni, a másodikra kor szerint felsorakozunk, a harmadik csengettyűszóra pedig bemegyünk a szobába, ahol a fa áll, és a kicsik már szaladnak is az ajándékokért. Mi meg könnyes szemmel nézzük őket…

Kornél, be tudtál illeszkedni Gryllusék hagyományaiba? Tizenhárom éve családtag vagy. 

S. K.: Először furcsa volt az egész, csak bambán néztem a rituálét. Én Kazincbarcikáról származom, a nagyszüleim fiatalon meghaltak, a szüleim pedig már „szocialista” módon karácsonyoztak. Nem jártunk templomba, nem imádkoztunk, és szent énekeket sem énekeltünk. Négyen álltuk körül a fát, a szüleim, a nővérem és én, apám feltette a lemezjátszóra a Csendes éjt, annak a hangjainál bontogattuk az ajándékokat. A szüleim nagyon vigyáztak a csodára. Éjszaka díszítették fel a fát, és reggelre megjött a „Jézuska”. Nyolc-kilenc éves lehettem, amikor az osztálytársaimtól azt hallottam, hogy igazából nem is a Jézuska, hanem a szülők díszítik fel a karácsonyfát. Az ünnep előestéjén megfogadtam, hogy ennek utánajárok. Aznap éjszaka nem fogok elaludni! A fejemre húztam a paplant, szívószálon vettem levegőt, de sajnos perceken belül elszunnyadtam. Arra ébredtem, hogy egy villanyvasút kereng az asztal körül. Gyönyörű karácsonyaink voltak! Egy évvel később már sikerült ébren maradnom, és csak azt hallottam a nappaliból, hogy ksh… ksh. A szüleim csomagoltak. Egy résen át azt is láttam, ahogy behozzák a szobába a feldíszített fát. Hát mégis igaz! Nem rázott meg különösebben, szépen visszafeküdtem aludni. Amikor aztán Somát keresztelték, én is megkeresztelkedtem. Mindig is kerestem Istent, most így kapcsolódunk hozzá, és egymáshoz is. 

G. D.: Éppen választás előtt állunk, mert Áronka tavaly még nagyon kicsi volt, nem kellett attól tartani, hogy éjszaka felébred és kitotyog, amikor díszítjük a fát, de most már vigyázni kell vele is… Somika 23-án évek óta hagyományosan az unokatestvérével alszik a szüleim­nél, csak reggel jön le hozzánk. Addigra nálunk megérkezik a Jézuska. Most a négyünk ünnepéről beszélek, amit 24-e reggelén tartunk. ­Afféle pizsamaparti, imádjuk! Soma már nem hisz a csodában. Úgy történt, hogy két éve, miközben a fát díszítettük, Korci a feje köré tekerte a fényfüzért, és felvette a mobiljával videóra, amint a feje körül glóriával mindenkinek boldog karácsonyt kíván. Somika meg néhány nap múlva belenézett a telefonomba, és megtalálta a videót. Azonnal levágta, mi a helyzet. 

Tényleg színész akar lenni a fiatok?

S. K.: Még óvodás volt, amikor Dorka mamája megtanított neki egy verset, és utána közölte: „Ezt a gyereket az Isten is színpadra teremtette.” Olyan az agya, mint a szivacs, és nagyon határozott. Már játszott kisebb filmekben, és egy nagyobban is… Imád szerepelni, kicsit rám hasonlít. Én is, ha azt kérdezték az iskolában, ki szeretne szavalni, majd kiestem a padból, annyira jelentkeztem. És ahogy ez a mi egyébként kicsit szétszórt kisfiunk­ egyszer csak teljesen fókuszált lesz, ha filmről vagy színházról van szó, az kétségtelenül egy másik minőség.

G. D.: Én nagyon más vagyok. Egy évig állítólag meg sem szólaltam az óvodában, senkihez nem beszéltem. Sokkal zárkózottabb gyereket képzelj el. Ma is nehéz közel engednem valakit magamhoz, de attól kezdve, hogy a szívembe fogadom, a teljes bizalmamat élvezi. Somika is érzékeny, de sokkal nyitottabb, mint én voltam, jóval bátrabb, és ezt öröm nézni. 

Mondod, hogy nálatok szokott lenni az ünnepi vacsora. Ki főz? 

G. D.: Mindenki. Anyukám, a nagynéném, az unokatesóm és én, mindannyian hozunk valamit. Az a vicces, hogy amit azelőtt a nagymamám egyedül megcsinált, ahhoz most négyen kellünk, és mindenki kikészül. (Nevet.) A menü szerencsére ötven éve ugyanaz: franciasaláta, kaszinótojás, rántott hús, májpástétom és rokfortgolyócskák. Bár én golyócskákat már nem gyártok, maradt a krém. 

S. K.: Én másban igyekszem kiélni a kreativitásomat. Zenélek. Most is éppen zenekari próbáról rohantam ide. Régi vágyam öltött testet. Tízéves koromban Kazincbarcikáról Szegedre költöztünk, és mivel ének-zene tagozatra jártam, kitaláltam, hogy rendezzenek nekem búcsúpartit, amelyen minden gyerek zenél. Az akkor nem valósult meg, ezért is nagy öröm, hogy most egy régi barátommal megalapítottuk a zenekarunkat. Mindketten gitározunk. A nevünk Bougrish. Már van tizenegy saját dalunk, kettőhöz klipet is forgatunk. Eredetileg a Dorkával közös előadásunk, az Üvegfal ihlette a zenélést, ahhoz én írtam a számokat. Nagyon örülünk, hogy ilyen sikere van, rendszeresen játsszuk Budapesten a Gólemben és a Lóvasúton, és vidékre meg külföldre is gyakran ­utazunk vele.

Elképesztően kreatívak vagytok. S mindezt párhuzamosan. Nem fárasztó időnként? 

G. D.: Hogy az unokatestvéremet idézzem, I like to be busy (szeretek elfoglalt lenni – a szerk.). Amikor ezt mondta, rájöttem, hogy tulajdonképpen én is szeretem, ha történnek körülöttem a dolgok. Mindig a gondolataim, az érzéseim­ után megyek, afelé, ami éppen fennakad a merítőhálómon. Persze iszonyú találékonyságot, szervezést igényel egy saját projekt kivitelezése. A Trojka társulat tagjaként néha rácsodálkozom, hogyan tud egyáltalán létrejönni egy előadás. 

Én eddig csak az Anna Kareninát láttam, de az gyönyörű volt. Említetted, mennyire megviselt Anna szerepe.

G. D.: Az azért túlzás, de nagyon beszippantott öt évvel ezelőtt az a próbafolyamat. Ez volt az első munkám Soós Attila rendezővel. Izgalmas előadás, a mai napig nagy sikerrel játsszuk, és mindig különleges utazás Anna bőrébe bújni…

S. K.: Én meg sem néztem ezt az előadást. Valahogy nehéz lenne úgy látni a feleségemet, abban a bonyolult helyzetben. Talán nem vagyok elég művész ehhez. 

Értsem úgy, hogy te nem éled bele magad ennyire a szerepeidbe?

S. K.: Akár. Persze én legtöbbször vígjátékokban játszom, most meg bohózatot fogok rendezni, abba azért nem kell belehalni. Most például a Segítség! Iskola! című előadásban alakítom a főhőst, amely Szily László Beírás című könyvéből készült. Egy szülői értekezlet zajlik a színpadon, amelynek során  a szülőket beavatják abba, mire számítsanak, és persze mindenki a legjobbat szeretné a gyerekének. Vicces, ugyanakkor filozófiai üzenete is van. De idén, mondjuk, volt egy előadás a 6szín Teátrumban, A kódfejtő, Alan Turing élete – Horváth Patrícia rendezésében –, ami, bevallom, megviselt. A főhős egyfajta kitaszítottságban él, és nekem elő kellett piszkálnom a saját kitaszítottságélményeimet, hogy hiteles legyen a figura. Fájdalmas próbafolyamat volt, de örömöt is adott, mert végre kicsit mélyebbre áshattam magamban, és azt éreztem, ez én vagyok. Néha kell a dráma is, nehogy az ember úgy érezze, már meg sem tud formálni egy nehéz szerepet! Szerénykedés nélkül mondhatom, egész jól sikerült. 

G. D.: Meg is szavazták neked a legjobb férfialakítás díját!