Mesélne a gyerekkoráról?

A Sopronhoz közeli Kópházán születtem, öt éven belül negyedik fiúként csöppentem a családba. Édesanyám ápolónőként dolgozott nyugalomba vonulásáig, édesapám pedig a vasútnál, járműszerelőként. Édesanyám szüleivel éltünk együtt, akik horvát nemzetiségűek voltak – és általuk mi is. Bár Magyarországon születtek, itt élték le az egész életüket horvátul, egyszerűségben és szépen, megpróbáltatások közepette. Velük és édesanyámmal mindig horvátul beszéltünk, édesapámmal magyarul. 

A hit megélését befolyásolta ez a kétnyelvűség?

Sőt, szinte háromnyelvűség. A szülőfalum közel fekszik az osztrák határhoz, ráadásul a lorettói Fekete Madonna zarándokhelye, minden évben német ajkú hívek is érkeznek oda Ausztriából. Otthon az étkezés előtti és a közös esti imádságok horvátul és magyarul is elhangzottak. Meghatározó gyerekkori élményem, hogy ugyanarra a melódiára különböző nyelveken lehetett énekelni ugyanazt az éneket, a különbözőség annyira szépen jelent meg az egységben, és fordítva. A mai világunkban, amikor úgy tűnik, a vélemények széttartanak és háborúkat okoznak, szerintem nagy erejük van az ilyen tapasztalásoknak. A hit horvát nyelven történő megvallásában egyébként van egy „délinek” nevezhető többlet, a németben egyfajta fegyelmezettség és mély tartalom, a magyar pedig véleményem szerint valahol a kettő között áll. 

Mi a jelentőségük a kötött, előre megfogalmazott imaszövegeknek?

Amikor előre megírt imádságokat adunk a gyermekek kezébe, mintát is kínálunk nekik. Arra építve később ki tudják alakítani a saját imastílusukat. Felnőttként pedig adódnak olyan élethelyzetek, még akár egy szerzetespap életében is, amikor úgy becsomózódnak a dolgok, akkora mértékű a gondterheltség, annyi a kihívás, hogy az ember nem igazán tudja, hogyan kellene imádkozni. Ilyen ködös, zűrzavaros helyzetekben hatalmas erővel tudnak dolgozni a megtanult imádságok. „Most ezt és ennyit tudtam odaadni, most így tudom kifejezni azt, hogy az örökkévalóhoz tartozom.” 

Milyen út vezetett a szerzetesi életig?

Létezik egy horvát mondás, miszerint „olyan ez a gyerek, mintha a templomban kezdett volna járni”. Én mindig jól éreztem magam a templomi környezetben, sokat ministráltam. Tizenkét éves koromban a győri bencés gimnáziumba kerültem. A pályaválasztáskor az emberekkel való foglalkozás volt a célom. A tanítás és az orvoslás is vonzott, a papi szolgálat viszont mintha ötvözte volna mindezeket. Érettségihez közeledve világossá vált számomra, hogy pap szeretnék lenni. 2012-ben szenteltek fel Győrött. A papi évek alatt erősödő hívást tapasztaltam a szerzetességre, és nagyon sokat gondolkoztam többek közt azon is, hogy jó lenne valahová tartoznom. 2015 márciusában a Genezáreti-tó partján ülve kértem meg a tihanyi bencések akkori elöljáróját, Richárd atyát, hogy vegyen föl a közösségbe, de onnantól még két és fél évet várnom kellett. Amikor pedig megérkeztem, akkor a szerzetesi formáció lépcsőfokait jártam végig. 2022-ben tettem örökfogadalmat.

Mi mindent csinál?

Iskolalelkész vagyok, tanítok a tihanyi bencés általános iskolában. Január­ óta plébánosként a tihanyi egyházközség lelkipásztori szolgálatát is ellátom. Mindemellett közösségünkben én kísérem a szerzetesnövendékeket, és ha valaki a szerzetesi életre nálunk kíván jelentkezni, számára én vagyok a kapcsolattartó.

Úgy tudom, a családjának nehezebb volt megemésztenie, hogy belépett egy szerzetesrendbe, mint azt, hogy a papi hivatást választotta.

Olyan fiatal pap voltam, aki könnyen teremtett kapcsolatot, és még talán kedvesség is szorult belém. Miért akarok én bezárkózni a szerzetesi világba? – kérdezgették.

Ez valóban nagyon érdekes kérdés.

A bejelentést követően sok kérdést fogalmazott meg osztrák sógornőm, aki a beszélgetésben a család szóvivője lett. Próbáltam mindegyikre válaszolni. Édesanyámmal egyébként még a többiek előtt, külön közöltem döntésemet, mert tudtam, hogy nem lenne jó meglepetésszerűen, csak úgy rázúdítani. Aztán a tavalyi ünnepélyes örökfogadalmamkor mindannyian jelen voltak Tihanyban. Az ünnep másnapján édesanyám ezt írta üzenetben: „Annyira jó látni, hogy jól vagy, a helyeden vagy, és hogy ennyien szeretnek!”

Ezt miből látta az édesanyja?

Úgy gondolom, a beszélgetésekből. Sokan odaléptek hozzá, nemcsak szerzetesek, hanem a vendégek és a helyi hívek közül is, akik kötődnek az apátsághoz.

Hányan alkotják a szerzetesi közösséget?

Tizenketten. A tihanyi apátság alapítása óta a remény jegyében működik, a feloszlatások és újrakezdések dinamikájában. 1994-ben indulhatott itt újra a szerzetesközösség, négy fővel. Azóta is formálódunk, megélve Szent Benedek szellemiségét, és örömmel vesszük, ha valaki komolyan szeretne csatlakozni hozzánk. Most a legidősebb tagunk kilencvenegy, a legfiatalabb huszonnyolc éves. A szerzetesközösség véleményem szerint soha nem lesz család, de tud családias lenni. Életvitelünkben a Szentírás hívását követjük: „Szüntelen imádkozzatok!” Mi, szerzetesközösségek egyfajta pulzáló szív vagyunk, amely imádságával és odaadottságával erőforrás szeretne lenni az egyház számára. Azok nevében, azok helyett is imádkozunk, akiknek valamilyen okból erre nincs lehetőségük. Kora reggel, délben és este összejövünk, ehhez kapcsolódik egy-egy közös étkezés, a reggeli, az ebéd és a vacsora. Olyan közösség a miénk, amelybe mindenki hozza a saját karakterét. Jelen van köztünk az idős, tapasztalt bölcs, az impulzív, a nyugodt és kedves, a lobbanékony, a fiatalos lendületű „csikó”. A közös tanúságtétel hoz össze bennünket, az együttélés által is formálódunk. Világos visszajelzéseket igyekszünk adni és elfogadni.