Késő ősszel egy kétségbeesett, feldúlt apuka hívott fel. Kilencéves kislányuk iskolájában az egyik pedagógus a fogadóórán elmondta neki és a feleségének: a kislány azt mesélte, hogy a szülei nem szeretik őt.
Az első találkozóra négyen érkeztek: apa, anya és a két kislányuk. Mintha egy Disney-meséből léptek volna ki, mindannyian nagyon szépen voltak felöltözve, látszott, hogy fontos nekik a stílus, az elegancia. Az apa magyar, az anya skandináv, de jól beszél magyarul, így a terápia is magyarul zajlott.
Már az is mindig beszédes, hogy a rendelőmben ki hogyan helyezkedik el. A férj és a feleség az egyik kanapén ült le, a két kislány a másikon, de a szülők rögtön odaugrottak, és körülbástyázták őket az összes díszpárnával. Ezt jelképesnek éreztem.
A nő kezdte mesélni a történetüket. A gyerekek születése előtt az ő hazájában, majd Magyarországon is éltek, de amikor az első baba megérkezett, végleg hazánk mellett döntöttek, mert szerették volna a nagyszülőket is bevonni az életükbe, márpedig ő nem volt jóban a saját szüleivel, a férje viszont igen. Mint mondta, a lányok szépen cseperedtek, soha nem volt velük semmi gond. Egészen mostanáig – és ekkor megkeményedett az arca. A férje vette át a szót, és úgy fogalmazott, derült égből villámcsapásként érte őket az a bizonyos mondat, nem is értik, teljesen tanácstalanok. A kilencéves lány erre elsírta magát, két évvel fiatalabb húga pedig csatlakozott hozzá, amiből az is egyértelművé vált, a két kicsi milyen szorosan kapcsolódik egymáshoz. Látszott, hogy a nagylányt nagyon bántja a dolog.
A következő ülésre nyilvánvalóvá vált, hogy félreértésről van szó, ugyanis a szülők ismét beszéltek az iskolai dolgozóval, és kiderült, az lefelejtette a kislány mondandójának többi részét. A kislány eredeti szavai ugyanis úgy hangzottak, hogy a szülei néha veszekszenek, ő pedig arra gondol, hogy biztosan azért, mert ő rossz fát tett a tűzre, és olyankor biztosan nem szeretik őt. Láthatóan mindenki megkönnyebbült, mert ez azért egészen másképp hangzik, mint a mondat első verziója. A kislány egyébként pontosan megfogalmazott egy jellemző reakciót. A gyerekek rendkívül ki vannak élezve a szüleik kapcsolatára, monitorozzák azt, és ha bármi bonyodalom támad, hajlamosak magukra venni, maguknak tulajdonítani a hibát. Minél kisebb és minél együttérzőbb a gyermek, annál inkább – főleg, ha a családban van hagyománya az önmarcangolásnak.
Igazán együtt tudtam érezni a szülőkkel, ugyanakkor szakemberként az volt a benyomásom, talán túlságosan a szívükre vették az esetet. A kislány pedig feldobta a magas labdát a veszekedések említésével. Úgy gondoltam, ez két olyan téma, amivel érdemes foglalkozni a családterápia keretein belül. Bólogattak, hogy ők is így érzik. Megfogalmaztuk, milyen jó, hogy a hirtelen jött krízis nyomán segítséghez jutnak. És akkor megkértem a szülőket, hogy köszönjék meg a lányuknak: lehetőséget adott arra, hogy a család eljöjjön segítséget kérni. A kislány meghökkent, de nagyon jólesett neki. Megható pillanat volt.
Eltérő szeretetnyelvek
Összesen nyolc alkalommal találkoztunk. Három ülésen a gyerekek is ott voltak, három alkalommal nem, a végén pedig kétszer ismét igen.
Ami a veszekedéseket illeti, az derült ki, hogy bár a férfi és a nő életstílusa, értékeik passzoltak, a kicsik cseperedésével nyilvánvalóvá vált, hogy a gyerekneveléshez meglehetősen különbözően állnak hozzá. Az anya egy hűvösebb modellt hozott magával: „Ne dédelgesd, ne puszilgasd, maradjon csendben, hagyjon dolgozni!” A férfi kulturális szemüvegén át nézve ez ridegnek tűnt. Ő egy magyar nagycsaládból származott, amelyben erős asszonyok domináltak. A szeretetüket egyrészt az ételeken, másrészt az érintéseken keresztül mutatták ki. Ebben a családban minden találkozáskor természetes a puszi, az ölelés, a hátlapogatás, a gyerekek folyton a felnőttek ölében vannak.
Ez fontos vitatéma lett köztük, de nem fejezték ki nyíltan a feszültségüket, mert a kulturált családról alkotott képükbe nem fért bele a hangos szó. Amikor a férfi babusgatta a gyerekeket, meg feldobta és elkapta őket, az anya arcokat vágott, csapkodta a keze ügyébe eső tárgyakat, vagy összeszorított szájjal elvonult. Amikor pedig az apának nem tetszett az anya távolságtartó viselkedése, csak cöccögött, és később apróságokért kezdte piszkálni a feleségét.
Tisztáztuk, hogy az a hiedelem nem segít, miszerint nem lehet kifejezni a negatív érzéseket. Megismertettem őket az úgynevezett énüzenetek eszköztárával, amelyek segítségével a másik bántása nélkül lehet kimondani, ha nekünk valami nem esik jól. Ezúttal feljogosították erre magukat és egymást.
Aztán sokat beszélgettünk az eltérő szeretetnyelvekről, hogy melyiküknek miért fontos a sajátja. Azt hiszem, ezen a téren történt a legnagyobb előrelépés. El tudták végre fogadni, hogy a másikuknak a szeretet másfajta kifejezése a természetes. Azt is hangsúlyoztam, hogy a gyerekek profitálnak abból, ha apjuk révén ilyen sok testi kontaktusban van részük, hiszen pszichoszexuális fejlődésük szempontjából fontos, hogy életük első, kitüntetett férfi szereplőjével ilyen, a határokat tiszteletben tartó, de közben bizalomteli, intim kapcsolatba kerülhessenek; hogy számukra a nekik is megfelelő pillanatokban kapott érintés maga legyen a szeretet, a biztonság, az összekapcsolódás. Ez az élmény később, felnőtt nőként sokat fog majd segíteni a párkapcsolataik kialakításában.
A tökéletes a minimum?
A család a gyerekek születése óta is többször költözött. A szülők egyik megoldási eszközüknek tekintették, hogy amikor megnövekszik a feszültség, akkor összecsomagolnak, és odébbállnak. Új lakás, új munkahely, új autó: akkori hiedelmük szerint valamilyen külső változás hozza el a fordulatot. A terápia során közösen vontuk le a tanulságot, hogy ez nem így van. A nagy változás nem kívül, hanem bennünk zajlik. Ők pedig elkezdtek végre másképp tekinteni a magukkal szemben támasztott elvárásokra, a saját szülőségükre is.
Hiszen a vitákon kívül a másik témakör, amiről sokat beszélgettünk, a szülők szorongása és maximalizmusa volt. Görcsös igyekezettel akartak a legjobb szülők lenni. Az első üléskor már megjelent a lányok körülpárnázása: ők tényleg így éltek.
