Pici bácsi, fáradtnak látszol…
Presser Gábor: Egy kicsit. Tíz órától idáig, három óra van, a Pinokkió próbáján voltam a Vígszínházban. Korrepetáltam dalokat, a rendező még kért néhány változtatást, a háttérzenékkel foglalkoztunk, a vetítések zenéivel, s még lesz egy kis munkám mindezzel a stúdióban is. De a betanítás, pláne fiatalokkal, mindig élmény. Van hét egyetemi hallgatónk, ők annyira lelkesek, helyesek, húznak magukkal… Ötven éve csinálom, de csak most fogalmazódott meg bennem, hogy mennyire élvezem a tanítást. De néha estére elfáradok.
Megkérdezhetem, mikor fotóztak titeket utoljára együtt? Kicsit szemérmesnek tűntetek.
Sztevanovity Dusán: Ó, csak a kötelező férfiszemérem, tudod… (Összenevetnek.) Egyébként ezer éve. Utoljára talán 1988-ban, A padlás bemutatója után, a Füles rejtvényújság címlapján jelentünk meg együtt.
Játsszunk egy kicsit. Benne vagytok? Feldobok egy labdát, ti meg üssétek le! Az első: Bartók Béla út…
P. G.: Ott laktak Zoránék, amikor elkezdtünk hármasban dolgozni az első szólóalbumán. Sokat lógtunk együtt, nagyon jól ismertem, tudtam, hogy nem zenekari ember, hanem szólista. Ez nagyon nagy váltás volt, de szép lassan alakult az első lemez. Dusánt kértük fel dalszövegírónak. Hónapokig agyaltunk hármasban a lakásukon.
Sz. D.: Én akkor az MTV-ben dolgoztam dramaturgként. Metró már nem volt, néhány dal erejéig még próbálkoztam sztárzeneszerzőkkel, népszerű előadókkal, de nem jött össze a nagy találkozás. Mások műveit segítettem képernyőre, operától a könnyűzenei showműsorokig, a szövegírástól pedig könnyű szívvel elköszöntem. Nem tudom elmondani, mennyire meglepett, amikor Zorán előadta Gábor ötletét. A testvéremről volt szó. Nem mondhattam nemet. És 1977 elején megjelent az Apám hitte című album. Így indult a Bartók Béla út 1. alól Zorán szólókarrierje és a közös munkánk Gáborral.
Ami a mai napig tart, és óriási sikerek járnak a nyomában. Kémia?
P. G.: Ha így hívjuk…! Egyszerűen elkezdtünk dolgozni, és ment. Később írtunk dalokat Katona Klárinak, az LGT-nek, Révész Sándornak, de még az Omegának is. Az első Zorán-munkákig Dusánt csak futólag ismertem. Emlékszel még a híres autószerelős sztorinkra? Az volt az első beszélgetésünk. Dusánnak gyönyörű öreg autói voltak, folyton lerobbantak, azokat szerelgette szabadidejében, én meg…
Sz. D.: A Párizsi utcában történt, a ház előtt, ahol laktunk. Még jártak az utcában buszok, én a padkán álltam az öreg autómmal, pontosabban éppen alatta feküdtem, amikor megállt mellettem két tornacipő. Kinézek, hát a Pici az. Akkoriban – munkakörömnek megfelelően – épp azon gondolkodtam, hogyan lehetne a Képzelt riportot televízióra adaptálni. Megragadtam az alkalmat, és megkérdeztem Picit, beleegyezik-e. Mire azt válaszolta: nem.
P. G.: Érdekes. Egy tizenhét évvel ezelőtti interjúban még úgy emlékeztél, hogy azt feleltem: minek? Mondjuk, az se sokkal barátságosabb. Bocs.
A harmadik labda: barátság.
P. G.: Sokféle barátság létezik, a mienk nem az a „felugrom, igyunk meg valamit!”-féle szokványos, csak akkor szoktunk átmenni egymáshoz, ha dolgozunk valamin. Nem egy „látványbarátság” ez. Én sokkal sűrűbben élek, Dusán meg nem szeret nyüzsögni. Pont jó így. Zoránnal szorosabb kapcsolatban vagyunk.
Sz. D.: Volt ennek a hármas fogatnak egy nagyon szívmelengető korszaka, amikor a szüleim még éltek. Hála a katolikus és a pravoszláv naptár közötti különbségnek, nálunk mindig kétszer volt karácsony. A második karácsony előtt mama és papa nekiálltak sütni-főzni, és valóságos lakomákat rendeztek szerb ételekből. Persze meghívták Picit is, és a mama mindannyiszor azzal fogadta, hogy „Gábor, te vagy az én harmadik fiam.” Volt a munka, dalok, lemezek, de Gábor több volt, mint szerzőtárs. Családtagnak számított.
Azért most is akad, aki főzzön. A következő labda: Barus!
P. G.: Hát persze. Sokszor megfordulok a Hegyi Barbara–Zorán párosnál, és Barus olyankor azonnal hatalmas főzőparádét ad elő. Ő így van összerakva, és ez mindenkinek nagyon jó, aki be tudja tenni oda a lábát, és gondolom, igyekeznek is sokan. Nekem nem kell előre sorszámot húzni, ennyi a különbség. És hát meg is vagyok hívva gyakran, meg dolgoznunk is sokat kell.
