Mit jelent számodra az alkotás, mennyire értelmezed tágan ezt a fogalmat?
Kemény munkával nevelt le minket az oktatási rendszer az alkotásról. A felnőttek megmutatták, hogyan kell házat, kéményt, kerítést, pálcika embert rajzolni. Hogyan kell fogni a ceruzát, és hogy nem szabad kimenni a vonalból. Ha elfolyt a festék, vagy ferde lett a vonal, megtanultuk, hogy bizony ez nem jó. Elrontottuk. Csúnya lett. Ha mi nem is, a testünk és lelkünk emlékezik, hogy még a gyomrunk is összerándult egy-egy minősítéstől, hogy a zsigereinkbe vésődött bele: alkalmatlanok és képtelenek vagyunk alkotni. Még arra sem vagyunk képesek, hogy paca nélkül lefessünk egy nyomorult karácsonyfát. Az iskolában tehát már jól tudjuk, hogy ügyetlenek vagyunk. Nincs érzékünk a rajzoláshoz, festéshez. Verset is csak a művészek tudnak írni. Megtanuljuk, hogy az alkotás a művészek joga. Most arról ne is beszéljünk, hogy tehetsége is csak kiváltságosoknak van. Ha a vers rímtelen lett, a „csendéletünk” suta, a novellánknak pedig „semmi értelme”, akkor már biztosak lehettünk benne, hogy nincs jogunk alkotni. Az énekóra, a rajzóra unalmas, mi pedig tehetségtelenek vagyunk. A festményeket és irodalmi szövegeket sablonok mentén azért csak-csak megtanuljuk elemezni, de „érzékük” keveseknek van igazán a művészethez, ezt sugallja nekünk az oktatás. Aztán mi is olyan felnőttek leszünk, amilyen felnőttet ez az oktatási rendszer nevel a nyitott, mindenre kíváncsi, ezért motivált, és valamiben biztos, hogy ügyes és tehetséges gyerek énünkből. Teljesen természetesnek vesszük, hogy az alkotás tantárgyként értelmezhető valami, és ötös skálán szigorúan objektíven értékelhető is. Természetesnek vesszük, hogy a teremtő erőből csak a „nagy művészeknek” jutott. Természetesnek vesszük, hogy „nem értjük a művészetet”.

Természetesnek vesszük a szorongásainkat, és azt, hogy senki sem kíváncsi a maradék kreativitásunkra sem.

Ezzel szemben nekem meggyőződésem, hogy az alkotás mindannyiunk joga. Az alkotás építő energia. Miközben alkotunk, megtapasztaljuk, hogy képesek vagyunk a szabadságra. Az alkotás lélegzethez juttat, örömmel tölt el, megerősít, felemel.
Szerencsére én olyan családban születtem, ahol támogatták a kreativitásunk kibontakozását. De nem úgy, ahogy manapság sokan gondolják, nem vittek képzőkörbe, festőtanfolyamra, kreativitáskurzusra. Nem is igen voltak és nem is tellett volna rá a szüleimnek, hanem hagytak minket mindent kipróbálni. Támogattak és bátorítottak minket. Én festhettem a lakásunk falára, kifesthettem az egyetlen cipőmet, firkálhattam az íróasztalomra, már óvodás koromban is építhettem tornyot a konyhaszekrényből kipakolt edényekből, és sorolhatnám. Az iskolapadot is feldíszítettem, és amikor behívtak az igazgatóiba, hogy „mit képzelek, ez rongálás, otthon is ezt csinálom”? Akkor nyugodt szívvel rávágtam, hogy „igen”. A testvéreim is így nőttek fel, és egész lényüket áthatja a kreativitás, a munkájukban is alkotnak. Érdekes, hogy végül nem lettem művész a hagyományos értelemben, bár lehettem volna festőművész, filmes, fotós, költő, író. S persze ezek közül lettem is ez-az, de nem hiszem, hogy akár én, akár más be tudna skatulyázni, hiszen az alkotás központúság – még a számomra prioritást jelentő társadalmi aktivitásaimban is – ugyanúgy hajtóerő, mint a magánéletemben. Ha egyáltalán ezek a dolgok ilyen módon szétválaszthatóak… És bizony egészen más úgy olvasni, és persze tanulni is, ha az ember maga is alkot már gyerekkora óta.

(Fotó: Nők Lapja)

Szerinted mit ad ma az olvasás az embernek?
Az olvasás gyógyít. Olyan elveszettek, sérültek, magányosak vagyunk ebben a kaotikus világban, hogy szükségünk van vigasztaló sorsközösségre az emberi történetek befogadásán keresztül. A zsidó-keresztény kultúrkörben nem véletlenül van akkora jelentősége az Igének. A bibliai szavaknak szentséget, az univerzális történeteknek isteni eredetet tulajdonít a kultúránk.
Más szóval és profánabbul, szükségünk van ártalmatlan fájdalomcsillapítókra, egy kicsekkolásra a mindennapokból, olyan szenvedélyre, amivel nem ártunk sem másnak, se magunknak. Olvasás közben egyszerre több életet élhetünk, párhuzamos dimenziókban.
Így vagy úgy, de a könyvek által a világ és az élet tágasságának ajándékát kapjuk meg. A könyvek eligazítanak, tanítanak, személyiséget formálnak, jobb emberré tesznek. Talán egy regény olvasásakor mélyebbre szaladnak a kérdések, föltárulnak az igazsághoz vezető utak is.

A könyvek eszmélő, cselekvő, sorsát és a világot emberségesebbé alakítani képes emberré tesznek minket. Ezért csodálatos dolog olvasni és még csodálatosabb könyvet írni.

Hogyan építed be az írást az életedbe, hogyan csinálsz neki helyet folyamatosan?
Az első sikeres alkotói pályaszakaszomon egyszer csak azzal kellett szembesülnöm és számot vetnem, hogy az alkotás – út helyett – céllá vált az életemben. Azt hiszem, ma az alkotó embert az különbözteti meg a „művésztől”, hogy a művész célja az, hogy alkotást hozzon létre. Olyat, ami tetszik az embereknek, ami elismerést vált ki, ami őt sikeressé teszi. Mielőtt még ezt a célt elkezdtem volna hajszolni, döntéseket hoztam. Sorsfordító tapasztalataimmal összeférhetetlennek ítéltem egy sikerektől zajos művészi karriert.

A marginalitás, a kivetettség, a perifériára került emberi sorsok, az ezzel kapcsolatos társadalmi jelenségek adták ezeket a tapasztalatokat, s ezek kerestek formát az alkotói munkámban.

Ezért már a dokumentumfilmezés közben váltottam, és a filmezés helyett, mellett a társadalmi aktivitás kapott sokkal nagyobb szerepet. A film eszköz lett, például, hogy ne lakoltassanak ki embereket, vagy ne vigyenek jogtalanul állami gondozásba gyerekeket, vagy miközben a prostitúcióról forgattam, részt vettem a prostitúcióra kényszerített nők menekítésében. És végül volt, amit fel sem vettem, hiába lett volna rá lehetőségem, egyszerűen úgy éreztem, etikailag nem tehetem meg. Ebből aztán az a feladat generálódott bennem, hogy amit nem mutathatok meg, arról is beszélni kell, így fikcióban meséltem olyan társadalmi kérdésekről, mechanizmusokról, amelyek láthatatlanok, mert nem akarjuk látni őket, vagy fogalmunk sincs róluk. Most is vallom, hogy a művészetnek van társadalmi szerepe, éppen ezért a társadalmi aktivitás során meg is fordítottam a dolgot és át akartam adni, át is adtam az alkotás jogát azoknak, akik nem csak az alkotáshoz, de a méltó emberi élethez sem férnek hozzá. Így kezdődött az ország egyik roma telepén, Ózdon az az alkotásközpontú, közösségépítő munkám a helyiekkel, amiből a mai Van Helyed rendszert felépítettük, és ami kemény munka és prioritás az életemben. A mélyszegénységben élő, többségében roma gyermekeket rendszerszemlélettel patronáló Van Helyed Alapítvány története ide, 1998-ig nyúlik vissza. Mára a Van Helyed rendszere egy olyan széles körben használható modell, amelyben a kismamákkal kezdődik a sokrétű, oktatásfókuszú munka, és a magzati kortól egy egész életúton át tart, a felnövekvő fiatalok felsőoktatásáig, szakmaszerzéséig. A Van Helyed rendszere és módszertana képes megszakítani a nyomor újratermelődését, vagyis kényszerpálya helyett életpályát biztosít. Filmezni tizenöt éve nem filmezek, viszont vannak filmes Van Helyed-es tanítványaim. És vannak egyetemistáink, költőink, fordítóink, tanuló, alkotó fiatalok, akik a kirekesztettségből fakadó kényszerpályák helyett életpályát kapnak.
Visszatérve a kérdéshez, az írás technikailag is olyan alkotó folyamat, amihez nem kell sok eszköz és költsége sincs, mint mondjuk a filmnek vagy a képzőművészetnek. Amikor utazom Ózdra vagy bárhova, akkor fejben fölépítem a könyvet, dolgozom a szerkezeten, keresem az elbeszélő hangját, elképzelek jeleneteket, karaktereket, és már szinte egy filmként látom az egészet. Aztán amikor mások alszanak vagy szabadságra mennek, akkor én leülök a géphez és megírom, amit kitaláltam. Elég puritán életet élek. Dolgozom és dolgozom. A gyerekeim felnőttek. Bizonyos életszakaszokban tudtam írni, máskor nem, vagy sokkal kevesebbet. Mindig kevesebbet, mint ahogy szerettem volna.

Minket, nőket nem támogat a társadalmunk abban, hogy a férfiakhoz hasonlóan alkothassunk, ha családot is szeretnénk, ahogy a munkavégzésünket, vagy a közéleti részvételünket is csak nagy áldozatok árán tudjuk megvalósítani.

Most éppen egy regényfolyamon dolgozol, aminek első két része már megjelent az Európa Könyvkiadónál. Miért trilógia formájában dolgozod fel Tüdős Klára életét?
Be kell vallanom, hogy nagyjátékfilm vagy sorozat forgatókönyvét akartam megírni Tüdős Klára életéből, de erre nem kaptam lehetőséget, fogalmazzunk így finoman. Egyszer majd ezt is elmesélem, vagy megírom, na de Tüdős Kláráról, az elmúlt évszázad egyik legragyogóbb magyar személyiségéről van szó, aki szerintem a kultúránkat és történelmünket meghatározó, igazi hős. Éppen ezért szomorú, hogy sok más nővel együtt ismeretlenség homályába veszett mindaz, amit tett és alkotott. Életútja összefonódik a múlt századi magyar történelem legviharosabb időszakaival. Életpályája, magatartása máig ható üzenetet hordoz egy olyan emberről, aki nem pusztán elszenvedője a személyes és történelmi tragédiáknak, hanem fölismeri a helyét és emberi kötelességét, felemelt fejjel küzd, áldozatokra képes embertársaiért, többek között így lesz a vészkorszakban életek megmentője.
Úgy gondolom, ez a hármas felosztású regényfolyam alkalmas arra, hogy korszakait és a történelem korszakait úgy tagolja, ami voltaképpen megmutatja, ki volt ő. Noha életét és döntéseit nem ideológiák, politikai érák és erők határozták meg, hanem önbecsülése és a lényét, tetteit átható mélységes hit és cselekvő szolidaritás. A két világháború között elért sikerei, hírneve és tekintélye ellenére életpályájának fényes szakaszait óriási próbatételek keresztezték, s ezek drámai döntések elé állították. A harmincas évek végétől mint miniszterfeleség, „kegyelmesasszony” a keresztény középosztály politikai köreiben forgott. A társasági lapok állandó szereplőjének számított. Hosszú élete során azonban mindig képes volt újra értelmezni magát, elfogadni a rá rótt feladatot. Ahogy ő fogalmazott, útját egy idő után állandó jelzőfényre, az Isteni vezetésre bízta.
Az Istenhegy trilógia első kötete Kisasszonyképző címmel Tüdős Klára serdülő lánykorát beszéli el az első házasságáig 1919-ig. A második rész, a Korzón a pokolba 1919-1941-ig, a Tanácsköztársaság kikiáltásától Teleki Pál öngyilkosságáig tart.

Bódis Kriszta: Kiasszonyképző, Korzón a pokolba (Istenhegy I.-II., Európa Könyvkiadó)

Félig titkos vágyam, hogy Tüdős Klára kivételes alakja végre olyan emblematikus nők, univerzális ikonok mellé kerülhessen, mint a mexikói művész, Frida Kahlo, az első indiai miniszterelnöknő, Indira Gandhi, Clara Barton, az amerikai Vöröskereszt alapítója, Edit Piaf előadóművész, Coco Chanel divattervező, Jane Addams, a szociális munka anyja, Antonio Brico, első női karmester, vagy éppen Dorothy Arzner, az első filmrendezőnő, hiszen Tüdős Klára történelmet írt a magyar filmiparban is, amikor első női szerzőként nagyjátékfilmet rendezett a saját forgatókönyvéből Fény és árnyék címmel. Tüdős Klárában az a kivételes, ahogy a közép-kelet-európai extrém kihívások között bátran kereste az útját, kísérletezett (tánc, írás, színház, filmrendezés), sok mindenben első volt, így a női futballban, filmírásban és rendezésben, divattervezésben. Végül kiemelkedőt és maradandót alkotott, mint sokoldalú művész a színháztörténetben, jelmeztervezőként és iparművészként is. Mindazonáltal társadalmi érzékenysége és humánuma számos társadalomformáló mozgalom katalizátora volt. Alapítója a Győrffy kollégiumnak, ahol paraszt fiatalok egyetemi tovább tanulását támogatta. A vészkorszakban pedig üldözött zsidók életét mentette meg Wallenberggel is együttműködve. Tüdős Klára 2001-ben Világ Igaza címet kapott a Yad Vashem Intézettől, az állam azonban a mai napig nem rehabilitálta (1963-ban telepítették ki férjével együtt). A regénytrilógiám talán része lehet a közéleti rehabilitációnak, és a könyvemben ábrázolt Tüdős Klára-kép bátorságot adhat a tabusított társadalmi és egyéni kérdésekkel való szembenézéshez.

Mi a legnagyobb elismerés, amit az új könyveddel kapcsolatban eddig kaptál?
Nagyon sok visszajelzést kaptam az olvasók részéről. Mindenki azt mondja, hogy letehetetlenül izgalmas, élvezetes olvasmány. Lehet ennél nagyobb elismerést remélni? Meg vagyok hatódva! A kritikák is olyan érzékenyek! Nagy öröm, amikor a műved minden finomságát, rétegét dekódolják, kiváltképp amikor újabb és újabb olvasatok, összefüggések tárulnak fel, amikre nem is gondoltam írás közben.
Németh Gábor író, aki a szerkesztőm is, a szöveg irodalmi értékét a nyugtalanító mellérendelő logikában látja, abban a szerkezetben, amely az apró részleteket és a hatalmas ívű gesztusokat nem rangsorolja, hanem a regény érzékletes leírásaival azonos súlyúak a világtörténelmi események, csakúgy, mint az eszmetörténet hullámzásai.
Parti Judit kritikus pedig felhívja a figyelmet arra, hogy az eleddig napvilágot látott Tüdős Klára-portréknak megvoltak a maguk vakfoltjai. Észrevette és értékelte, hogy „ezekhez az óvatosan homályban hagyott részekhez” nyúltam hozzá, „olykor kíméletlenül.” Elsődleges forrásként Tüdős Klára kiadatlan visszaemlékezéseit jelöltem meg, éppen a hitelesség bizonyítékaként. „Az egyház ennél óvatosabb, az intimitás kérdéséről a magyar református közbeszéd jobbára szemérmesen hallgat” – írta Parti, és hogy én nem hallgatok. Teszem hozzá, hogy a legnagyobb tisztelettel és hitbéli meggyőződésből nem hallgatok, és ezt a kritikus pontosan látja, és megfejeli egy nagyon kemény, egyúttal ébresztő állítással: „a leplezetlenség önmagában csak képmutató közegben növekszik problémává.”

Amikor csak nézed az üres dokumentumot, de nem jönnek a szavak, mit teszel?
Ilyen nincs. Mert akkor is jönnek, amikor nem nézem a dokumentumot. Pont az a nehéz, hogy csak akkor fogalmazzak mondatokat, amikor a gép előtt ülök. Addig nem szabad a mondatokig eljutni, mert azok elszállnak, ahogy a szó is, mint tudjuk…

Ha bármit kérhetnél karácsonyra, mi lenne az?
Hogy még legalább tíz évig gond nélkül fennmaradjon a Van Helyed rendszere, vagy oldódjon meg a probléma, aminek kezelésére létrejött.

A Korzón a pokolba jó ajándék karácsonyra? Kinek ajánlod elsősorban?
Szerintem érdemes mindkét kötetet megvenni karácsonyra, ha még nincs meg. De azért nem kell elkeseredni annak, aki nem olvasta az elsőt, mert mindkét könyv külön-külön is működik, élvezetes olvasmány és nem utolsó sorban gyönyörű könyv-tárgy, akár egy ékszerdoboz, nem csak a kézben vagy a könyvespolcon szép, hanem bárhol, ahova kiteszed, mert a Tabák Miklós tervezte borító ünnepi hangulatot varázsol köré. És miért ne lehetne a könyv így is a környezetünk része, tulajdonképpen egy iparművészeti alkotás, pláne ha elolvassuk?
Másrészről a férfiakat bátorítanám, akik állítólag nem nagyon olvasnak úgy általában, de ha mégis, akkor pótolják a nőtörténetek megismerését. Legyünk végre a kultúrában, a társadalmi létben – előítéletek és sztereotípiák nélkül – egyenrangú partnerei egymásnak.

Kiemelt kép: Falus Kriszta / Nők Lapja / Canva