Papp Diána: Amikor először láttalak a földig érő tarka bundádban vonulni a Nők Lapja kiadójában, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer azt követelem, hogy én lehessek a gyereked fogadott nagynénje. Őszintén szólva azt sem gondoltam, hogy jóban leszünk, és azt sem, hogy neked valaha gyereked lesz.
Fejős Éva: Na látod, milyen meglepetéseket hoz az élet! Most már tudod, hogy a vonulásom valójában igen lassú sétálás, ellentétben a te állandó rohanásoddal. Viccet félretéve, én sem gondoltam még akkoriban, tíz évvel ezelőtt, hogy egyszer gyerekem lesz. Félreértés ne essék, nem zárkóztam el tőle, de nem is foglalkoztatott. Ha arra gondoltam, hogy gyerekvállalás, úgy véltem, ráérek még ezzel foglalkozni.
Sokáig nem kommunikáltad nyíltan az életkorodat, de most már mindenki tudja a gyereked születése kapcsán. Szóval ötven elmúltál, bocsáss meg, hogy kimondom, de ez az időszak, amiről beszélünk, a negyvenes éveid elejéhez köthető. Én, aki szintén elmúltam negyven, mondhatom bátran, hogy talán ilyenkor illene már tudatosan gondolkodni a gyerekvállalásról, ha eddig nem következett be.
Így van, voltak pillanatok, amikor nagyon is tudatosan gondolkodtam róla, és alapvetően teljesen tisztában voltam a helyzetemmel. Szóval ha valaki azt gondolná rólam, hogy én alapvetően nem vagyok normális, mert nem tudok róla, hogy negyvenéves koromra akár már érettségiző gyerekem is lehetett volna, annak innen üzenném: ha nem is úgy tűnik, én is két lábbal állok a földön. Viszont nem mindenkinek van szabályos élete.
Ezt egy kicsit ironikusan mondod, ugye? Mert azért a társadalmi elvárásokhoz te nem annyira szeretsz alkalmazkodni.
Dehogy mondom ironikusan! Nyilván mindenkiben legbelül ott van az igény arra, hogy legyen hol megnyugodnia, rendezett családi életet éljen, az élete minden területén rend legyen. Egészséges legyen, boldog párkapcsolatban éljen, becsülje magát, vegyék körül a szerettei, kiteljesedjen a munkájában, aztán valamikor magától értetődő természetességgel jöjjön egy gyerek.
De neked nem magától értetődő természetességgel jött.
Szerintem ez nézőpont kérdése. Én is mondhatnám, hogy éveken át küzdöttem érte. De ez nem lenne pontosan igaz. Hiszen ahogy a könyvemben is írtam, volt, hogy elengedtem ezt a problémakört. És igen, hagytam, hogy múljon az idő, és bizonytalan is voltam, de legbelül tudtam, ez a hatalmas élmény nekem sem fog kimaradni az életemből.
Negyvenes éveid közepén fogalmaztad meg végül magadnak, hogy igen, gyereket szeretnél. A kívülálló számára a következő tényezők nem hatottak rád: „Vajon mit szólnak az emberek?”, „Egyáltalán összejöhet-e, hiszen társadalmi- lag, orvosi szempontból a negyven év a felső korhatár”, és előkerül a „vajon biztosan fel tudjuk-e nevelni az apjával a gyereket?” kérdés is.
Na te most mindent megkérdezel tömörítve, amit mások csak gondolnak, vagy kitalálják a válaszaimat. Nem igaz, hogy nem foglalkoztam ezekkel a kérdésekkel. Csak éppen nem lehet feketén és fehéren gondolkodni a világról. Nekem így alakult. Akkor lettem készen egy gyerekre lelkileg.
Azért akad, aki ezt nem érti pontosan. Igaz, hogy két ember vállalja a gyereket, de tény, hogy végül is a nő kell hogy készen álljon. Viszont nem mindenki viszonyul ehhez ilyen bonyolultan. Mi az, hogy készen lenni lelkileg? Hát nem magától értetődő, hogy ha az embernek van, akit szeressen, attól időben gyereke születik, hogy családdá válhassanak, hiszen kb. ez az élet értelme?
Tudod, hogy szerintem nem csak ez lehet az élet értelme. Elég sok ember életét tennénk értelmetlenné ilyen hozzáállással. Nekem nagyon sokáig nem ez volt az élet értelme. És igen, számított a karrierem, aztán pedig a megélhetésem. Volt úgy, hogy én sem láttam a megfelelő anyagi hátteret ahhoz, hogy gyereket vállalhassak. Vagy éppen az ember olyan párkapcsolatban él, amivel aktuálisan kérdései vannak.
Neked, úgy érzem, a karriered hatott a legerősebben arra, hogy mikor vállaltál gyereket. Az első könyvsikered idején, amikor mindenki megismerhette a nevedet, elmúltál negyvenéves.
Ez így van. És nyilván nem így szólt az elhatározásom, hogy márpedig én meglovagolom ezt a sikerhullámot, de amivel gyerekkorom óta foglalkozom, az írás, akkor vált másoknak is elérhetővé. Az emberek szerették a könyveimet, jöttek a visszajelzések, újra és újra kaptam az erőt, az inspirációt, hogy újra és újra írjak. Évente 2-3 regényt akár.
Hát igen, irigyellek is ezért a termékenységedért.
Na, jó szót használtál!
Direkt volt. Szóval a könyv lett a gyereked.
Így van. Persze a karrier nem zárja ki a gyerekvállalást, de én akkor az előbbire koncentráltam. És hangsúlyozom, hogy a karrier nem jó szó. Az írás nekem az életem, a szenvedélyem.
…
Az interjú folytatását keressétek a a Nők Lapja Psziché 2018/1. lapszámában!
Szöveg: Papp Diána
Fotó: Csibi Szilvia
