Amikor először láttam Benedek Ágota Instagram-oldalán, hogy előrendelhető az új könyve, jobban mondva, amikor elolvastam ennek az új könyvnek a címét, valahonnan nagyon mélyről felszakadt belőlem egy sóhaj: de jó, más is érzi… Ágotától megszokott a szokatlan címadás, de az Akkor inkább már most megdöglök igazi 21. századi telitalálat: szomorú, de a fenti gondolat nap mint nap sokunk fejében átcikázik, sőt, olykor el is hagyja a szánkat, viccként persze, humorba csomagolva az egyre nehezebb, egyre idegőrlőbb terheket, amik alatt lassan de biztosan tropára megyünk. De mielőtt odáig eljutnánk és feldobnánk a pacskert, előbb még érdemes elolvasni ezt a könyvet, és nevetni, mindenképp nevetni a másik ember nyomorán a saját nyomorunkon, és örülni kicsit közben, hogy nem vagyunk egyedül. Ha közösen cipeljük, kicsit talán könnyebb.

Disclaimer: Ez a beszélgetés hetekkel korábban zajlott le (ki sem számolom, mikor), de ugye a fent említett terhek… És az online műfajban lazán értelmezendők a határidők… De a lényeg, hogy az interjú alatt elhangzottak  mit sem vesztettek aktualitásukból, és gyanítom, még sokáig nem is fognak.

Kedves Ágota, hogy szolgál az egészséged?
Végig kell gondolnom… Tulajdonképpen jól, bár néha ingadozik a vércukorszintem, hogy témába vágjak, biztos vagyok benne, hogy a stressztől.

Szóval nem a karamellizált szélű péksüteményektől?
Ó, ne is mondd, tegnap is voltam egy megbeszélésen itt a szomszédos kávézóban, a süteményes pulttal szemben ültem, és bevallom, hogy a tárgyalópartnerem válla fölött folyamatosan egy citromos pitét figyeltem…

Hogy forrta ki magát az új könyv koncepciója? Könnyedén jött a szorongásnapló után ez a „szubjektív ismeretterjesztő”?
Nem titkolt dolog volt, hogy szerettem volna, vagyis szerettük volna a Gerával, (Molnár Geraldine, a Leányvállalat kiadó alapítója – a szerk.) valami olyannal megtámogatni a kiadó első könyvkollekcióját, ami nagyon foglalkoztatja az embereket. A beszélgetéseimből azt a következtetést vontam le az elmúlt három év során, hogy nemcsak az érdekli az embereket, amikor a pszichés dolgaimról beszélek, hanem a biológia is: ha szóba jön a piszlicsárénak tűnő, de valójában az egész életedet átszervező inzulinrezisztencia, akkor azonnal megugrik az érdeklődés, méghozzá azért, mert nagyon sokakat érint. És ezért mi egy ilyen infotainment-szerű sáv mentén kezdtünk navigálni, de miközben írtam, világossá vált, hogy ez mégsem teljesen az a műfaj lesz, de onnan elrugaszkodva, remélhetőleg mégiscsak egy szórakoztató és érdekes könyv született.

Kicsit rövid. Még olvastam volna.
Igen, ez a panasza az olvasóknak, de úgy éreztem, ezt most nem akarom elhúzni. De vettem, és megjegyzem ezt a kommentet.

Mennyire hiánycikk manapság mifelénk a humor? Nekem úgy tűnik, nagyon kell keresnem, nem jön szembe velem annyira gyakran, és olyan mennyiségben, amennyire szükségem lenne rá.
Igen, ez egy érdekes kérdés,

mert miközben már felismert és bizonyított, hogy a humor kiváló eszköze a  feldolgozásnak, még mindig van valamiféle prüdéria, ellentartás, és sokszor – igen – sznobizmus azzal kapcsolatban,

hogyha valaki egy történet elmesélésére, vagy egy tragédia feldolgozására, vagy bármi másra szeretné használni. Pedig mennyire jót tesz?! Mennyire üdítő?! Ma is láttam egy videót az Instagramon, amiben két lány az egy éve rákban elhunyt anyjuknak vallanak be dolgokat, amikkel biztosan csalódást okoztak neki azóta, hogy meghalt. Minden van benne: hogy elfelejtették a biztosítást megkötni a kocsira, elfelejtették az adóját elrendezni, és folyik a könnyük a nevetéstől, amíg sorolják ezeket. Teljesen abszurdnak tűnik, de közben szenzációs. Egyrészt, hogy az anya tiszteletére, emlékére egy ilyen videót csináltak, másrészt pedig a gyászuk a szemünk előtt oldódik fel a nevetésben. És hamar oda is gördültünk, hogy például a halál az egyik, amivel a közmegegyezés szerint nem szabad viccelni, de közben meg azért lehet, és olykor nem is ártana. És van még néhány ilyen téma, ami stigmatizált. A biológia, a mentális betegségek, a családi ügyek, amikhez nem „nem illik” humorral hozzányúlni, pedig teljesen világos, hogy annak az embernek, aki így dolgozza fel, és azoknak is, akik látják, hogy valaki így dolgozza fel, sokkal könnyebbé teszi az egészet. Nem hiszem azt, hogy az alkotásban – és akkor szűkítsük ezt az én területemre, a mozgóképre meg az írásra – a tiszta dráma hatásosabb vagy hatékonyabb lenne egy üzenet közvetítésére vagy egy téma kivesézésére. Hogyha humorral kevered, az sokkal életszerűbb, és úgy sokkal könnyebb a téma esendőségét átadni.

Mi a leggyakoribb visszajelzés, amit kapsz az új könyvedről?
Hogy nagyon jól tudnak hozzá kapcsolódni az emberek. Mindenkinek vannak testi nyavalyái, ha nem is pontosan ugyanazok, amik nekem, de mindenki volt már hasonló helyzetben, és áttételesen tud kapcsolódni ahhoz a dilemmához, hogy mondjuk eldöntöd, hogy eszel-e krumplit a húshoz, amit éppen eléd raktak, de ha eszel, akkor ez egy nagyobb dologhoz vezet aznap, azon a héten, abban az évben.  Tulajdonképpen a könyv erről szól, hogy minden minden mindennel összefügg, és az, hogy mi dobálja a vércukorszintemet, sokkal több dologra van hatással az életemben, mint elsőre gondolnám.

Izgalmas a könyv borítója: nem titkoltan egy boncasztal akar lenni… Ennek ellenére nagyon szép.
Igen, amikor a legvégén megírtam a könyv keretét, a bevezetőt és a befejezést, ami saját magam boncasztalra fektetése, eszembe jutott, hogy nagyon tetszene nekem, ha a könyv egy darab lenne ebből a boncasztalból. Azt viszont nem szerettem volna, hogy ennek a minimalista fémtömbszerűsége az én nevemmel és a címmel legyen összekoszolva. Mindig is szimpatizáltam azzal az elképzeléssel, hogy egy könyv borítóján, fedlapján ne legyen semmi. Úgyhogy csak a gerincén olvasható, hogy mi ez, de úgy tűnik, bejött az elképzelés. Számtalan szelfit és önvideós tartalmat kapok a könyvvel a postafiókjaimba.

Mindenki hallgassa meg a boncasztalos jelenet közben említett dalokat? Én bevallom, meghallgattam, és nagyot dobott az élményen.
Na, ezzel kapcsolatban mindig van egy kis dilemmázás, hogy íróként, amikor leírsz egy viszonylag hosszabb szöveget, és nincsen benne sem emoji, sem QR-kód, akkor szabad-e még a szöveg befogadásán felül dolgoztatni az olvasót? És én úgy döntöttem, hogy igen, szabad. Természetesen nem fogja mindenki megcsinálni, gondolom, de ha igen, azzal az olvasó kap még egy extra dimenziót az olvasás élményéhez. Ezt a jelenetet például pont arra a számra olvasni, egészen más élmény, mint zene nélkül.

És miért pont Catherine Russel Did I Remember című száma ugrott be a boncasztalos jelenethez?
Konkrétan ez a szám szólt, amikor ezt a részt írtam, és bevillant az őrült gondolat, hogy igen, erre a zenére nagyon szívesen nézném, amint valaki éppen varrja össze a holttestemet. Mint egy abszurd filmjelent. Hiszen ez egy jazz szám.

Min dolgozol most, milyen terveid vannak a jövőre?
Én amúgy forgatókönyvírásból élek, és a legeslegfőbb munkám most az első két könyvem filmre adaptálása. Nemrégiben voltam Londonban tárgyalni, hogy hol és hogyan is tud megvalósulni ez a projekt.

Az első két könyv egybe lesz gyúrva?
Igen, egybe, és némileg el is rugaszkodtam az eredeti szövegektől, de a kiindulópont természetesen az a karakter lesz, akit oly nagyon szeretnek az olvasók.

Nem aggódtál soha azon, hogy visszaüt a nagy kitárulkozás? Bevallom, nekem felszabadító volt olvasni, de csodáltam közben a merészségedet. Aztán persze rájöttem, hogy nem szakadt rád az ég tőle, az élet ment tovább a könyveid után is.
Azért ebben nagyon nagy segítség, hogy az író – legyen bármennyire személyes és biográfiai jellegű, amit ír –, mégiscsak a lírai én mögé bújik. Fontos, hogy minden, amit leírunk, abban a pillanatban, amint leírjuk – az SMS-től a regényig – már fikciónak minősül. Ugyanakkor persze teljesen egyértelműen felismerhetők a valós események az életemből, és ráadásul még kockázatosabb néha, amit én csinálok, mert azzal, hogy dramatizálok, nem könnyítem meg a helyzetemet, hanem csak összezavarom az embereket, és tényleg arról gondolhatják, hogy valóban megtörtént, amiről csak akarják. Pedig lehet, hogy pont az nem is történt meg, vagy nem úgy, ahogy leírtam. De amikor én belekerülök ebbe az alagútba, vagy ebbe a csatornába – szándékosan kerülöm a flow kifejezést – akkor ez engem nem érdekel. És abban meg igazad van, és ebben is van valami felszabadító, és feladatom is volt magammal szemben, hogy ezt tudatosítsam, mert tényleg, a valóság az, hogy

tulajdonképpen mindenkinek ugyanannyi kellemetlen, megható, tragikus története van, mindenkinek ugyanannyira van oka szégyellni magát bármi miatt,

és igen, egyáltalán nem vagyunk annyira különlegesek, de a legjobb értelemben.

És épp ezért kár folyamatosan azon feszengeni, hogy ki mit fog gondolni, hisz az extrém példákat kivéve (mint például ugye a sorozatgyilkosok), nem vagyunk se jobbak, se rosszabbak másoknál.

Kiemelt kép: Nők Lapja