kulfoldi-lombikturizmus

Dübörög a lombikturizmus – Magyar párok külföldi klinikákon

András egy vidéki magyar nagyvárosban él, és néha találkozunk. De ilyenkor sem beszél sokat arról, hányadik lombikpróbálkozáson vannak túl. Én pedig nem is nagyon firtatom, mert látom rajta, hogy nem könnyű időszak ez nekik, és nehéz megosztani a tapasztalatokat másokkal. András és felesége külföldre, egy határ menti szlovák klinikára jár embrióbeültetésekre.

Először tehát egy pár férfi tagja mesélt nekem arról, miért és hogyan járnak át a szomszédba „lombikozni”. Aztán találkoztam egy nővel is, aki ugyanebben a cipőben járt. (Mindkettejük nevét – kérésükre – megváltoztattuk.) Neki sikerült a kezelés, ma már boldog anyuka. És közben az is kiderült: Magyar­országon is látják, hogy ez probléma, és már el is kezdődött a változás – ám egyelőre még csak az elején járunk.

A lombikozás első szakaszában a pár mindkét tagját megvizsgálják. A következő szakasz már csak a nőket érinti: ez a petefészek stimulációja, ami azért szükséges, mert a lombikkezelés eredményességét növeli, ha egyszerre több petesejt áll rendelkezésre. Ez egy személyre szabott injekciós hormonkezelést jelent, amelynek során azokat a hormonokat juttatják a szervezetbe, amelyek természetes körülmények között is irányítják a petefészek működését. Ezután következik a petesejtek leszívása, műtéti körülmények között.

Az ilyen módon nyert petesejtek megtermékenyítésére embriológiai laboratóriumban kerül sor. A következő lépés az embriók tenyésztése. Vagyis a petevezetőkéhez és a méhnyálkahártyáéhoz hasonló élettani körülmények biztosítása mellett elkezdődik azok fejlődése. Külföldön genetikailag előszűrik az embriókat, kiválasztják az életképeseket, azaz hogy melyiket fogják beültetni.

Ha több embrió életképes, általában egyet ültetnek vissza, a többit lefagyasztják, majd fagyasztva tárolják egy későbbi beültetésig. 

– Mindig máshogy nehéz – meséli András. – Az első azért, mert az életünkben eddig azt tanultuk meg, hogy bármit csinálunk, ha munkát teszünk bele, akkor sikerülni fog. Ilyen a hivatásunk, ilyen a kapcsolatunk, és úgy gondoltuk, a gyermekvállalás is ilyen lesz. A másodiknál az volt nehéz, hogy be kellett látnunk: ez nem egy rövid távon megoldható kérdés. Harmadszorra, amikor a feleségem már terhes lett, én is elkezdtem igazán hinni benne, hogy lehet gyerekünk – mert idáig csak elképzelni tudtam. Amikor először láttam a pozitív terhességi tesztünket, az olyan érzést váltott ki belőlem, amilyet még sosem tapasztaltam. Az pedig, hogy mégsem sikerült, olyan szomorúságot, amilyet korábban szintén nem éltem át.

András negyvenegy éves, a felesége pedig harminchét. – Eleinte úgy voltunk vele, ha akar jönni a bébi, akkor jöjjön – mondja. – De aztán csak nem akart jönni. Amikor kiderült, hogy egyikünknek sincs szervi elváltozása, ami ezt gátolná,­ hamar ráfordultunk a lombikra. Nem akarom a magyar egészségügyet általánosságban jellemezni, mert vannak jó példák is. De elég sok történetet hallottam ahhoz, hogy tudjam: aki rossz körülmények között dolgozik, az valószínűleg kevésbé érzékeny. A lombikprogram pedig végtelenül kényes helyzet, és

minimálisra akartuk szorítani annak a lehetőségét, hogy a feleségem méltatlan bánásmódban részesüljön. Ez volt az egyik fontos érv, amiért külföldi klinikát választottunk.

A másik, hogy egy, a magánegészségügyben dolgozó barátom azt javasolta, ne Magyarországon induljunk el, hanem Szlovákiában. Ott jobbak a körülmények, jobb állapotban vannak az intézmények.

Andrásék szlovákiai tapasztalatai alapján, ha elsőre sikerül, akkor nagyjából egy- és kétmillió forint közötti összegbe kerül a lombikbébi. A házaspárnak harmadszorra sem sikerült, de újra nekifutnak.

„A lelkemet is ápolgatták”

Nem hivatalos adatok alapján ezerötszáz-kétezer magyar pár részesül évente meddőségi kezelésben a környező országokban, ez a tendencia növekedett az elmúlt három évben a pácienseket „betegturistaként” ellátó szlovák és cseh klinikák körében.

A jelenség a különböző országspecifikus szabályozásokkal, finanszírozással, a magánellátás keretében nyújtott szolgáltatások elérhetőségével és az ellátáshoz való könnyebb hozzáférhetőséggel magyarázható – olvashatjuk a dr. Vesztergom Dóra szülész-nőgyógyász, endokrinológus, az Országos Kórházi Főigazgatóság Humán Reprodukciós Intézetének vezetője által rendelkezésünkre bocsátott nemzetközi kitekintésben.

A magyar páciensek korábban azért választottak külföldi klinikákat, mert ott elérhető a donorprogram

(hetvenöt százalékuk igényel petesejt-donációt), modern molekuláris genetikai eljárásokat alkalmaznak, és lehetőség nyílik szociális alapú petesejtfagyasztásra, ami hazánkban nem működik. Jelenleg azonban már azok a páciensek is külföldön keresnek megoldást a meddőségi problémákra, akik várakozás nélkül szeretnének bekerülni az ellátórendszerbe, és élni kívánnak a szolgáltatások választásának és megvásárlásának lehetőségével.

Ezekben az országokban komplett iparágként üzemeltetik ugyanis a meddőségi klinikákat, amelyekre jellemző az ügyfélközpontúság, a kiegészítő szolgáltatások, személyre szabott csomag­ajánlatok és a teljes körű anyanyelvi ügyintézés.  

Brnói sikertörténet

Klára kislánya hét hónapos és tízkilós. Az ötödik embrióbeültetéssel fogant meg a csehországi ­Brnóban.

– Minden álmom és vágyam az volt, hogy gyerekem szülessen – mondja Klára –, viszont a párkapcsolataim nem úgy alakultak, hogy családalapításra kerüljön sor. Amikor elmúltam negyven, fel is adtam. Ám negyvennégy éves koromban megismertem Lászlót, és abban a pillanatban hatalmasat fordult velem a világ. Rohamtempóban eldöntöttük, gyereket szeretnénk. Az orvosommal már korábban is beszélgettem róla, milyen lehetőségeim vannak negyvenen túl, most azt javasolta, fél évig próbálkozzunk, és utána vágjunk bele a lombikprogramba.

– Itthon kezdtük, mert azt gondoltuk, minden simán megy majd. Beprotezsáltak egy kiemelt orvoshoz azzal, hogy ő a legjobb. Beültem a rideg irodájába, ő pedig barátságtalan és mogorva volt.

Mikor az első kérdésére, hogy hány éves vagyok, rávágtam, negyvenöt, ledobta a tollát az asztalra, és megkérdezte, akkor mégis mit keresek itt.

Ettől annyira zavarba jöttem, hogy nem is tudtam mit reagálni, úgy éreztem, porig aláztak. Aztán mégiscsak megnézte a leleteimet, és csodálkozva mondta, hogy „ja, hát itt minden rendben”, akkor ő ezt bevállalja. Ezek után nyilván nem mentem hozzá vissza, hanem kerestem egy másik meddőségi szakembert, aki aztán nagyon empatikusnak bizonyult. Meg is történt nála az első beültetés, ám sajnos nem lett sikeres. De nem adtam fel, három hónap szünet után újra nekifutottunk. Épp csak egyeztettük az időpontokat és kiváltottam az injekciókat, amikor

hívott az orvosom: államosították a klinikájukat, így engem már nem kezelhetnek, hiszen elmúltam negyvenöt éves.

Újra összeomlottam, de aztán bejelentkeztem lombikos csoportokba a közösségi médiában, és elkezdtem külföldi klinikákkal levelezgetni. Azonnal láttam, mennyire más az egész, már csak abból, ahogy megszólítják, felvilágosítják az embert az első alkalommal, abból is tisztelet, támogatás, segítőkészség, bizalom áradt.

„Anyagilag lenulláztuk magunkat”

Klára kiválasztotta a számára legszimpatikusabb asszisztált reprodukciós központot a csehországi Brnóban, ahol egy magyar orvossal és koordinátorral kezdett neki a kezelésnek. Itt számos olyan vizsgálatot is rendszeresítettek, ami Magyarországon nem állt rendelkezésre, például az embriókon, mielőtt visszaültetik őket, preimplantációs genetikai vizsgálatot (PGT) végeznek. Vagy például Brnóban az a gyakorlat, hogy amíg az embrió nem lesz ötnapos, és nem éri el a blasztocita állapotot, addig nem ültetik vissza.

– Az egész egy lelki hullámvasút – mesél a nehézségekről Klára. – Nem beszélve a fájdalmakról. Nekem már az injekciók beadása is feladta a leckét. Először egy asszisztens segített, de amikor naponta ötször kellett szúrnom magam, akkor már muszáj volt erőt vennem magamon, hogy egyedül oldjam meg. Aztán jön a puffadás, szédülés, hányinger, és a több színben játszó véraláfutásos foltok a szúrások nyomán. Nem egyszerű. Aztán tudod, hogy mindjárt leszívják a tüszőket, izgulsz, hányban van petesejt, mennyi fog megtermékenyülni és szépen fejlődni a beültetésig. Folyamatos az izgalom és mindennapos a stressz. A beültetés után pedig két hétig vársz. Nem tehetsz semmit, de közben tudod, hogy ott a baba a hasadban. Dédelgettem az álmomat, titkon beszélgettem vele, biztattam, hogy növögessen – de amikor jönnek a negatív tesztek, az hatalmas csalódás. Nem akarsz róla beszélni, ne kérdezzen senki. Addig tíz centivel a föld felett jártam – és egy pillanat alatt vége lett. De az ötödik sikerült! A felismerés pillanatában ugyanúgy sírtam, mint amikor korábban nem jött össze, mert képtelen voltam elhinni.

A brnói konzultációk online zajlottak – némelyik beszélgetés két órán át is tartott. Rengetegen mennek oda külföldről, Kláráék kint spanyolokkal, németekkel is találkoztak, de egyértelműen a magyarok voltak legtöbben. A petesejtek leszívására – és ezzel egy időben történik a sperma leadása is – és a beültetésre kell kiutazni, minden más vizsgálat, a stimulációs ultrahangok is itthon zajlanak. Kláráék minden félretett pénze ráment a kezelésekre; sajnos semmilyen támogatást nem kap, aki külföldön próbálkozik, itthon pedig negyvenöt éves kor felett nincs támogatás. 

– Anyagilag lenulláztuk magunkat – mondja –, de a világ minden pénzét odaadnám most is a kisbabánkért.

A változás igénye

Dr. Vesztergom Dóra pontosan tisztában van a magyar állapotokkal. A szakember Svájcban, Belgiumban és Franciaországban képezte magát, majd Brüsszelben dolgozott klinikai orvosként. Hazatérése után a Kaáli Intézetben helyezkedett el, később a Semmelweis Egyetemen. Magánrendelése is van, ahogy minden orvosnak, de most az állami rendszerben is szerepet vállalt.

– Azt gondoltam, meg fogom tudni ugyanazt csinálni itthon, mint külföldön, de rájöttem, hogy nem, mert egyszerűen más a finanszírozás. Így aztán sok mindenen változtattunk. Az új jogszabályok 2023. november elsején és december elsején léptek életbe, és azt szolgálják, hogy megkönnyítsük a betegutat, hogy minél kevesebb ikerterhesség legyen, és hogy itthon is három napnál tovább lehessen tenyészteni az embriókat. A megismételt embrióbeültetések között sem kell már három hónapnak eltelnie, így lerövidül az a krízisfolyamat, ami a babára váró nőket lelkileg nagyon igénybe veszi.

Itthon az első öt kezelés továbbra is tb-támogatott – a negyvenöt év alatti nők számára. Ami egyelőre Magyarországon nincs, az az embriók­ preimplantációs genetikai­ vizsgálata. Itt nem betegségekre szűrnek, hanem egészében vizsgálják, hogy genetikailag életképes-e az embrió. Ebben az esetben bioetikai kérdések állják az útját az eljárásnak: a törvényhozók attól tartanak, hogy megnyitják a kaput az előtt is, hogy ki lehessen választani a baba nemét, vagy „dizájnerbébik” szülessenek, csupa előnyös tulajdonsággal – holott ez egyelőre a tudományos fantasztikum világába tartozik.

A petesejt-donáció is csak papíron létezik nálunk. A jogszabályok ugyan lehetővé teszik, csakhogy nincs elérhető donor, mert a donációt nem lehet ellentételezni. Hiszen ahhoz, hogy a donorpetesejtek hozzáférhetők legyenek, egy fiatal nőnél szükség van stimulációra, gyógyszeres kezelésre és egy kis műtétre. Gyakorlatilag végig kell csinálnia egy lombikkezelés első felét, amíg petesejtet lehet nyerni. Ez fizikailag és pszichésen is megterhelő folyamat. Sőt, a kezelés során a donor a munkából is kiesik. Ezt mindenképpen kompenzálni kellene anyagilag – csakhogy ez is bioetikai kérdés.

Dr. Vesztergom Dóra szeretné, ha ezeket a felvetéseket is társadalmi vitára lehetne bocsátani, és a magyar meddőségi kezelések is felvehetnék a versenyt a környező országok szolgáltatásaival.

– Hiszen a külföldi kezeléseket igénybe vevők szolgáltatást vásárolnak – mondja. – Tehát nem az állami ellátórendszer keretében veszik igénybe a kezeléseket, hanem sok pénzt fizetnek a lombikprogramért. Csehországban negyvennél több lombikintézet működik – nálunk ­tizenhárom. Az ő gazdasági szempontjuk az, hogy minél több szolgáltatást értékesítsenek. Ennek is van hátulütője, mert így olyan egészségügyi többletszolgáltatásokat is eladhatnak a páciensnek, amikhez az nem ért. Nyilván az egy másik kérdés, hogy a kényelmi szolgáltatások értékesítése nem sérti az orvosi etikát. Gondolhatunk itt a jobb körülményekre – a szobákra, az ellátásra –, vagy olyan kiegészítő kezelésekre, amelyek nem feltétlenül javítják az eredményességet, ám jó hatással vannak a közérzetre. Ezek sajnos hiányoznak a magyar rendszerből. Ám ha mindezeket bele tudjuk építeni, akkor eredményesebben fog működni a hazai ellátás. 

Fotó: Stocksy, Getty Images