Van, aki szerint az életközepi válság csak egy kreált fogalom, hogy akinek nincsen semmi más baja, legalább ezen kesereghessen.

Mostanában elég sokat foglalkozom az idő múlásával a műsoraimban. Arra jöttem rá, hogy a legtöbb idő azzal megy el, hogy egyszer csak rájöjj: már nincs időd. Én folyamatosan tisztában voltam azzal, hogy telik az idő, ezért nem lep meg, hogy hirtelen negyvenöt éves vagyok. Múltkor a fiam mondta nekem, hogy az egyik osztálytársa apukájának Ford Mustangja van. Megkérdezte tőlem: apa, mi is tudnánk ilyet venni? Mire azt válaszoltam, hogy kisfiam, nem az a kérdés, hogy tudnánk-e. Hanem hogy mennyit. A gyerek egész délután csöndben volt, de láttam benne a kérdést gomolyogni: akkor miért járunk egy rossz, barna egyterűvel? Meg is jegyezte, hogy ha majd felnő, ő vesz sportkocsit. Mire én: kisfiam, akkor fogsz igazán felnőni, amikor eladod.

Mi dob fel, ha nem egy sportkocsi?

Vettem én már magamnak életemben dolgokat, és rájöttem, szinte azonnal, mennyire mulandó az általuk nyújtott örömfaktor. Lehet bármilyen autód, nem azt nézed, milyen szép a műszerfala, vagy milyen mutatós a fabetét. Egy dolgot nézel: mi a fenéért nem indul már el az előtted lévő a forgalomban? Leginkább az emberi társaság dob fel. A jó beszélgetések adják a legnagyobb örömöt. Egy-egy jó élmény akár egy ­hétig is kitart.

Az év vége felé a Kék Pont Alapítvány műsorait moderáltad. A száraz novemberről szóltak: arról az egy hónapról, amikor az, aki ezt vállalja, nem iszik egy csepp alkoholt sem. Az interjúra felkészülésemkor derült ki számomra, hogy igen komoly családi háttér miatt teszed ezt. Édesapád alkoholista volt – és ezt egy tavaly megjelent novelláskötetben írtad meg.

Ő volt a gyenge láncszem a családban. Bár mondják, hogy ez nem egy adott ember betegsége, hanem mindig az egész családé, és a függő csak tünethordozó. De velem, úgy tűnik, ezt a többgenerációs családi átkot sikerült megszakítani.

Hogy úsztad meg?

Az a nagy szerencsém, hogy voltak körülöttem normális felnőttek, akik a szárnyuk alá vettek – vagy egyszerűen csak simán együtt lehettem velük. Ez óriási segítség egy ilyen gyereknek, mert valamilyen módon kapcsolódhat a normális világhoz. És volt olyasmi, ami örömöt okozott, amibe bele tudtam menekülni. Ezek adtak nekem annyi biztonságot, hogy olyan nagyon nem romlottak el bennem a dolgok. Aztán húsz év komoly munkájával ebből már erős ellenálló képességet tudtam építeni.

Éppen arról is beszéltél valahol, hogy mindezzel csak most néztél szembe, amikor egy novelláskötetben megírtad a veled történteket.

Azért a stand-up terápiaként is működött. Egyfajta szelepként – még ha nem is tudtam, igazán mit akarok kiengedni rajta. Ám mindig az volt a célja, hogy arról beszéljek, ami éppen bánt. Aztán egy korábbi nyilvános beszélgetés alkalmával már fel kellett magamban kotornom az emlékeket, de amikor Hoffmann Kata felkért, hogy működjek közre a Láthatatlan árvák című novelláskötetben – amelyben ismert emberek történeteket írnak a gyerekkorukról –, felelevenítettem az emlékeimet. Akkor vettem észre, hogy ezeket mennyire nem dolgoztam fel. Hogy mennyire úgy álltam az egészhez, hogy jól van, gyerekkor letudva, volt, ami volt. Édesapám elment, akkor most essünk neki a saját életemnek… De két éve kellett szembesülnöm azzal, hogy a saját életemet igazából addig nem élhetem, amíg ezeket a múltbeli mozaikokat nem rakom helyre. 

Korábban pap akartál lenni.

Egyházi iskolába jártam a ciszterciekhez. Gyerekkoromban egyértelmű volt, hogy ami körülöttem van, nagyon nem jó. Viszont igazi menekülési irány lett volna a szerzetesség. Ahol békén hagynak, ahol befelé fordulhatok, ahol nincs bizonytalanság, de van egy kiszámítható, kétezer éves szabályrendszer.

Ehhez képest jogász lettél, sőt, tanítottál is jogot. És komoly tanulmányokat írtál különböző országok médiaszabályozásáról.

Az is ugyanerről szólt: a szabályokról, a biztonságról, a kiszámíthatóságról. Az egyetemi karrier nem sokban különbözik a papi karriertől. Talán egy nő a különbség.