December 20-án adták át a hozzátartozók a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának azt a kétezer aláírást tartalmazó petíciót, melyben kérik, hadd érintkezzenek látogatáskor bebörtönzött szeretteikkel. Egy fogvatartott családja egészen a strasbourgi emberi jogi bíróságig vitte az ügyet: az elítélt egyik hozzátartozója 2017-ben, majd egy másik rokona 2019-ben nyújtott be kérelmet arra vonatkozóan, hogy plexifal nélkül találkozhassanak szerettükkel. A két kérelmet egyesítették, és 2023-ban (az első kérelem benyújtása után mintegy 6 évvel) született meg a döntés, ami kimondja:
nem volna szabad egyéni biztonsági indok nélkül érintkezésmentes látogatásra korlátozni a kapcsolattartást. Ma mégis ez az általános Magyarországon.
Noha létezik az úgynevezett családi beszélő intézménye, erre csak nagyon kevesen kapnak engedélyt (nagyjából ezerből egy-két fő havonta) – a többieknek annyi marad, hogy egy szűkös, visszhangos, zsúfolt szobában a padlótól plafonig nyúló, koszos, összetapogatott plexifal mögül beszéljenek telefonon szeretteikkel. A hivatalos indoklás szerint minderre azért van szükség, hogy ne kerülhessenek tiltott tárgyak (például telefon, kábítószer, fegyver) a börtönfalakon belülre – az adatok azonban azt mutatják, telefonok és kábítószerek a plexifalas megoldás bevezetése óta is megtalálhatók odabent, sőt, a tárgyak körülbelül kétharmada akkor is bejutott valahogy, mikor a Covid idején 16 hónapon át egyáltalán nem látogathatták a büntetés-végrehajtási intézeteket a hozzátartozók.
De az érvelés már csak azért sem állja meg a helyét, mert néhány szabályszegőre való hivatkozással nem lehetne kollektívan büntetni minden más fogvatartottat – és családjaikat is. Egyértelmű ugyanis, hogy a jelenlegi helyzet miatt nemcsak a bűnelkövetők, hanem ártatlan rokonaik is szenvednek. Egy fogvatartott édesanyja és testvére hajlandó volt mesélni lapunknak a kapcsolattartás általuk tapasztalt nehézségeiről. Neveiket a védelmük érdekében megváltoztattuk.
Csak annak van esélye, akinek elég asszertív a családja
Tamás albérletének ajtaját 2018 januárjában törték be a Terrorelhárítási Központ munkatársai, és ott egy táskányi kábítószergyanús növényi törmeléket foglaltak le. A férfi családjával beszélgetve azonban kiderül, hogy a történet, mint valójában sosem, ebben az esetben sem ennyire egyszerű. „A testvérem régóta küzd mentális betegségekkel, ennek eredményeképp lett szenvedélybeteg, és bár mi, a magunk módján próbáltuk terelgetni és segíteni őt, nem jártunk sikerrel – kezdi Ágnes, Tamás testvére. – Sokat gondolok arra, hogy ha több egészségügyi vagy mentális támogató intézmény lenne elérhető hazánkban, akkor Tamás is talált volna más megoldást a problémáira és nem kerül börtönbe. Magát próbálta orvosolni ezzel a dologgal, közben viszont rossz társaságba keveredett. Aki csak tudta, mindig becsapta, visszaéltek az alaptermészetével, azzal, hogy jóhiszemű. Ennek lett ez a kimenetele, nevezetesen, hogy megőrzött egy csomagot, amivel aztán mégis őt kapták el” – mondja a család.
Kapcsolódó
Száz gyilkos nő Kalocsán – Börtöninterjú
Tamást kereskedelemmel vádolták meg, előzetesbe került, de ott két és fél hónap után komoly sérülés érte: eltörte a csípőjét, kórházba azonban csak 12 órával a baleset után szállították. Ahogyan a hozzátartozók mesélik, mindezt az intézet eleinte el sem mondta a családnak. Mikor aztán édesanyja tudomást szerzett a történtekről, minden követ megmozgatott, hogy Tamást engedjék haza, helyezzék házi őrizetbe, hogy ott lábadozhasson. Azt viszont ők sem gondolták, hogy öt teljes év fog így eltelni, folyamatos készenlétben, azt várva, vajon mikor hívják be a férfit. „Az volt a legrosszabb időszak. Az a végtelen bizonytalanság – idézi fel Ágnes. – Nem tervezhetett, nem szervezhette az életét semmilyen módon, hisz nem tudhatta, meddig lesz velünk. Mi pedig a szemtanúi voltunk a szenvedéseinek. Nekünk is borzasztó nehéz volt ez a kilátástalanság.”
Közben, persze, megszületett az ítélet: első fokon 5 év 8 hónap börtönt kapott, majd ebből másodfokon 7 év fegyház lett. Végül idén májusban csöngettek érte. „Mire bevonult, nagyon kicsúcsosodott a helyzet, sokat rontott az állapotán, hogy ez így elhúzódott, hogy csak lógott a levegőben a dolog – meséli Ágnes. – Esélye sem volt, hogy kilábaljon abból a rossz mentális állapotból, ami eleve idáig juttatta.” Ráadásul
az, hogy Tamás idáig jutott, nem csak az ő, főleg nem a családja felelőssége – a szenvedélybetegség egy társadalmi szintű probléma, a megelőzése, kezelése közös ügyünk.
„Nekem úgy tűnik, hogy manapság valamilyen szinten mindannyian lelki betegek vagyunk. Látni a környezetünkön, hogy rengeteg segítségre és támogatásra, terápiára lenne szükség mindenhol. Csak az különböztet meg bennünket, hogy ki meddig süllyed ebben az állapotban, vagy hogy épp mivel orvosolja a helyzetét” – véli Ágnes.
Majdnem 2100 aláírást nyújtottak át a hozzátartozók és a Magyar Helsinki Bizottság munkatársai egy kedves karácsonyi csomagban, melyben a petíción kívül üdvözlőlap, bejgli és habcsók is volt. A táskát kívülről a hozzátartozóktól származó idézetek díszítették, melyekben azt fogalmazták meg, számunkra mit jelent az érintés. A csomagot a BvOP átvette. (Fotó: Boros András / Magyar Helsinki Bizottság)
„Májusban vonult be – ezt már Réka, Tamás édesanyja meséli. – Az első három hónapban nem kaptunk látogatási lehetőséget, sem személyeset, sem online-t. Három hét telt el, mire annyit megtudunk, hogy egyébként jól van, és csak később derült ki, hogy ez egyáltalán nem volt igaz. Mikor bement, eleve elég rossz mentális állapotban volt, és sajnos megvagdosta magát. Emiatt kilenc napra magánzárkába rakták, és csak azért nem kapott fegyelmit, mert addigra bement hozzá az ügyvédünk. Nem hogy cigarettát vagy gyufát, még a gyógyszereit sem kapta meg. Írtam hát a parancsnoknak egy tiszteletteljes levelet, amiben felhívtam a figyelmét arra, hogy Tamás nem tehető kizárólagosan felelőssé a falcolásért (így nevezik a vagdosást – a szerk.), hisz nem kapta meg a gyógyszereit, melyekről tudott, hogy megvonásuk öngyilkos gondolatokat idézhet elő.”
Krámer Lili (Fotó: Magyar Helsinki Bizottság)
Krámer Lili kriminológus, a Magyar Helsinki Bizottság munkatársa úgy véli, kulcsfontosságú a történtben, hogy Tamás mögött ilyen támogató és kitartó család áll. „Nagyon jól tette Réka, az édesanya, hogy írt a börtönparancsnoknak. Az ugyanis, ha valaki a saját életét veszélyezteti a börtönben, alapvetően lehetne fegyelmit megalapozó cselekmény, de a család közbenjárásának köszönhetően némileg árnyalódhatott a helyzet, így igazságosabban tudott eljárni a büntetés-végrehajtás – magyarázza Krámer Lili. – Akinek van családja, és az a család képes is magát képviselni, illetve a fogvatartott családtag érdekében fellépni, továbbá nem fél attól, hogy ezzel esetleg rontani fog a helyzeten, ott van esély arra, hogy ne történjenek még rosszabb dolgok. Aki mögött nem áll család, vagy nem ilyen eltökélt, ott nincs. Ha Tamásnak nincs, vagy nem ilyen az anyukája, akkor elképzelhető, hogy fegyelmit kapott volna ezért, teljesen igazságtalanul.”
Réka ráadásul nem állt meg itt. „Írtam már levelet a börtönparancsnoknak, a belügyminiszternek, az igazságügyi miniszternek, de még a járási főügyésznek is, amikor volt az a poloskaügy (úgy tudni, jó néhány bv. intézetben valóban nagy problémát okoznak az ágyi poloskák, erről itt írt korábban a Magyar Helsinki Bizottság – a szerk.)” – sorolja.
Hogy azokat a családokat segítsék, akik egyelőre nem biztosak abban, hogyan induljanak neki érdekeik érvényesítésének, a Magyar Helsinki Bizottság letölthető mintakérelmeket is készített. A kérelmek kitöltésével a hozzátartozók azt kérhetik elsősorban a hazai hatóságoktól, hogy a látogatáskor ne legyenek egymástól plexivel elválasztva és megölelhessék, megpuszilhassák egymást. Ha ezeket elutasítják a hazai hatóságok, 4 hónapon belül a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bírósághoz fordulhatnak.
Plexifal, 69 forintos percdíj és őrjítően lassú ügyintézés
Tamás családja augusztus elején jutott be az intézetbe először – de csak a padlótól plafonig érő plexifalig. Esetükben a kapcsolattartás azóta is abban a teremben történik, melynek közepén egy (felülnézetből) U alakú, koszos plexifal húzódik végig – ezen még apró, perforált szellőzőlyukak sincsenek. Az U-vonalán belül foglalnak helyet a fogvatartottak, kívül pedig a hozzátartozók, és egymás hangját csak egy őket összekötő telefonon át hallhatják. „Bár ez objektumonként eltérő lehet, nálunk a plexifal mindig piszkos, nem takarítják, olyan, mintha össze lenne köpködve – idézi fel Ágnes. – Csak homályosan látni mögötte a másikat, vagy kicsit följebb kell emelkedni hozzá. Kértük, hogy legalább egyszer töröljék le, de ez látszólag azóta sem történt meg.”
Ráadásul nem csak nem látják, nem is hallják jól egymást itt az emberek: a plexi azonos oldalán lévőket semmilyen fal nem választja el, nincsenek boxok. Így a hozzátartozók és a fogvatartottak gyakran a mellettük ülő hangját sokkal hangosabban hallják, mint a vonal túlsó végén beszélő szerettükét. „És négy hozzátartozóra jut egy darab telefon. Így nem tudunk egyszerre beszélgetni, adogatjuk a kagylót, és nem halljuk, mit válaszol Tamás egyikünk-másikunk kérdésére – mondja Réka. – Az online videóhívás ilyen szempontból jobb, mert ott ki tud alakulni egy jó hangulatú közös beszélgetés.” Ezeket azonban szintén külön kell kérvényezni, Tamás családjának pedig havonta összesen egyszer van lehetősége ilyesmire – ekkor összesen egy órát beszélgethetnek.
„Tamás azt mondja, ha a plexi egy kicsit alacsonyabb lenne, azon mindig átnyúlna, hogy megfogja a kezünket. Még akkor is, ha fegyelmit kapna ezért és magánzárkába küldenék tizenöt napra. Ennyire nagy a vágy a rabokban egy kis kontaktusra. Persze az is baj lenne, ha az ilyesmi gyakorivá válna, hisz nem lehet több száz rabot egyszerre megbüntetni és elzárni. Akkor, gondolom, inkább gyorsan visszaállítanák a plexifalat és kész” – mondja a testvér. „Pedig az ölelés gyógyító erejű” – hangsúlyozza Réka, a fogvatartottaknak és hozzátartozóiknak különösen nagy szüksége lenne rá ilyen nehéz helyzetekben.
„Szerintem egyébként kifejezetten motiválná is a fogvatartottakat a jó viselkedésre, ha, mondjuk, azért cserébe legközelebb átölelhetnék az anyukájukat, partnerüket, gyereküket” – véli Ágnes. „Valamint az is jó irány lehetne, hogy ha valaki börtönbe kerül, akkor csak egy meghatározott ideig tartana az az időszak, amikor megismeri a bv., de aztán, ha bizonyít és jól viselkedik, néhány hónap elteltével újratárgyalnák a fogva tartása feltételeit. A gyakorlat azt mutatja más országokban, hogy ez óriási motiváció tud lenni a fogvatartottak számára a változásra” – foglalja össze Krámer Lili.
De nem csak a személyes kapcsolattartás ilyen problémás. A börtönbe belépve az embertől azonnal elveszik a telefonját, a fogvatartottak pedig „potom” 35 ezer forintnyi letéti díjért cserébe kaphatnak egy apró készüléket, amiről a legszigorúbb végrehajtási fokozatban hetente összesen csupán 40 percet telefonálhatnak – percenként 69 forintért. „Nagyon kevés az a 40 perc a mi családunknak – mondja az édesanya. – Hiszen négyen vagyunk csak a legszorosabb, legközelebbi hozzátartozói. Ha kiszámoljuk, egy családtagra nagyjából napi 1 perc 50 másodperc jut.
A fiammal ennyi idő alatt azt sem tudjuk megbeszélni, hogy ki hogy van.”
Az átadás pillanatai. (Fotó: Boros András / Magyar Helsinki Bizottság)
„Ráadásul hiába tudja valaki megfizetni a letétet és a percdíjakat, az adott heti 40 perc hívásidő nem átvihető a következő hétre – teszi hozzá a kriminológus. – Ezen a héten például minden bizonnyal nagyon takarékosan fognak bánni hívásaikkal a fogvatartottak, hiszen szenteste vasárnapra esik. Vélhetően sokan lesznek, akik addigra tartalékolják hívásaikat.” És ha ez nem lenne elég, tovább bonyolítja a helyzetet az is, hogy egy mai magyarországi börtönben a fogvatartottak nem tudnak a szó szoros értelmében véve magánbeszélgetéseket folytatni: esetenként akár öt-hat cellatárs is figyelemmel kíséri az általuk elmondottakat (gondoljunk csak bele, mi magunk mennyire másképp telefonálunk a buszon, az irodában ülve, vagy a boltban járkálva, mint otthonunk magányából).
Sokak azonban még annak is örülnének, ha ez lenne a legnagyobb bajuk: a fogvatartottak többségének ugyanis nem hogy a 69 forintos percdíjra vagy a 35 ezer forintnyi letétre, de van, hogy még arra sem telik, hogy a börtönboltból ételt vegyenek maguknak. „Az ombudsman többször leírta már – mondja Krámer Lili –, hogy egyértelműen diszkriminálják a jelenlegi telefondíjak azokat a fogvatartottakat, akik szerényebb anyagi körülmények közül kerülnek be az intézetbe, és esetleg sem családjuknak, sem barátainknak nem áll módjukban pénzzel segíteni őket.” Ők azok, akiknek telefonos kapcsolattartása így a közös helyiségekben található fali készülékekre, vagy a nevelőnél lévő „joker” telefonra korlátozódik – ezekhez pedig csak igen szűk időkeretek között férhetnek hozzá, továbbá ilyenkor szintén ki kell fizetniük a 69 forintos percdíjakat.
Tamás családja az embertelenül rideg személyes és a drága és macerás telefonos kapcsolattartáson kívül az ügyintézés minőségével és tempójával kapcsolatban is súlyos panaszokat fogalmaz meg. Elmondásuk szerint a hozzátartozók nem kapnak elegendő (vagy akár egyáltalán semmilyen) tájékoztatást a börtönbüntetését töltő családtagjukkal kapcsolatban. Ha például napok óta nem hallottak felőle, nem tudják, ez vajon azért van, mert eltelefonálta a perceit, vagy épp megint magánzárkába helyezték.
„Attól még, hogy felnőtt ember, én ugyanúgy szeretem, hiszen a gyermekem, ugyanúgy az édesanyja vagyok és aggódom érte
– hangsúlyozza Réka. – Amikor még anno a másodfokú ítélet után a Kúriához fordultunk fellebbezés céljából, akkor kilenc hónapot vártunk a döntésre. Majd, hiába már októberben meghozták a helybenhagyó ítéletet, további másfél hónapig nem értesítettek róla. Én kétszer telefonáltam, az ügyvédünk pedig még egyszer, hogy megérdeklődjük, hol tart az ügy, mire kihirdették az ítéletet és azt Tamás is megkapta. Lelkileg tönkremegy benne az ember, ha minden reggel úgy kel fel, hogy vajon mi vár rá, van-e jövője.”
Egy ember szenvedése egy egész családot nyomorít meg
Látható tehát, hogy az egész kisközösség működésére óriási hatással van egy-egy ítélet – és a börtönfalakon belüli bánásmód.
„Az egész családot behálózza a szomorúság és a kétségbeesés.
Nyilván egy ember áll a történtek középpontjában, de ez mégis kihat az ő összes hozzátartozójára. Én például testvérként viszonylag jobban viselem Tamás sorsát, de az édesanyám belebetegszik. És itt van a kislányom, aki szintén érzékeli mindezt, a férjem, az édesapám – mondja Ágnes. – Mindenkit magába szippant ez a kollektív büntetés. Azt hiszik, az elkövetőt büntetik, de valójában teljes családokat tesznek tönkre évekre. Rosszul szervezett dolog. Nem hiszem, hogy mi ezt érdemelnénk.”
És hogy mi várható a jövőben? Lesz-e változás? Nos, az Emberi Jogok Európai Bírósága kimondta, hogy a plexis beszélővel az állam megsértette a két panaszosnak a családi és magánélethez fűződő jogát – ez a döntés alapvetően kettejükre vonatkozik, de kiviláglik belőle: a bíróság számára is egyértelmű, hogy konkrét biztonsági ok nélkül nem lehet valakit megfosztani a szerettei érintésétől. „Mi reménykedünk benne, hogy mindezt meghallja a büntetés-végrehajtás, és a jövőben valóban egyénileg fogják mérlegelni, ki az, aki veszélyes biztonsági szempontból, és ki az, aki nem – foglalja össze Krámer Lili. – Bízunk benne: utóbbiaknak újra engedélyezik majd, hogy a látogatások alkalmával érintkezzenek szeretteikkel.”
Kiemelt kép: Getty Images
