A tavalyi évadban indult el a Pesti Színházban a Lesz, ami lesz című improvizációs előadás, melyben havi egy alkalommal a társulat más-más tagjai vesznek részt. Nyilván Beugrós múltja miatt érthető, hogy eszébe jutott az ötlet, de jól sejtem, hogy tudatos terv része ez, hiszen nemcsak a nézők szórakoznak jól, hanem közben a társulat is profitál ebből az „edzésből”?
Az improvizáció szerte a világon része a színész oktatásnak, én is imádtam annak idején. Nagy klasszikusok alaphelyzeteivel is lehet játszani, közelebb rántani önmagunkhoz, aztán már ezzel a tudással felvértezve mondja az ember az eredeti, kötött szöveget. Az improvizáló színész gyakorlatilag beszélő író. Hinni kell a partnertől kapott impulzusokban, ha figyelünk egymásra, a „legjelenidejűbb jelenidő” tud létrejönni. Ebben rejlik a társulatkovácsoló ereje is, hiszen az improvizáció csak akkor működik, ha rábízod magad a partneredre. Tudod, el fog kapni estedben. A Lesz, ami lesz után mindig leülünk és megbeszéljük a tapasztalatainkat. Többször kiderült már, hogy egymást is meglepjük, milyen, számunkra addig ismeretlen oldala, arca tárul fel egy-egy kollégának.

Vannak azért olyan színészek is, akiktől távol áll ez a műfaj, bármit eljátszanak, de szeretik, ha megvannak az írott keretek.
Ez így igaz. Zseniális színészek mondják magukról, hogy nem tudnak improvizálni. Nem is szabad ilyenkor erőltetni. Főleg azért nem, mert amikor valaki meg van győződve erről, akkor meg is teremti az állítás igazságát. Pedig szerintem mindenki tud improvizálni, ez is csak döntés kérdése. Tényleg fejben dől el, de az biztos, hogy kedély nélkül ezt nem lehet csinálni.

Viszont fejlődni lehet benne?
Persze, és mi pont ezért kicsit tovább emeltük a tétet erre az évadra. Résztvevőként gyakran érzünk késztetést az ilyen jellegű előadásoknál, hogy a jeleneteket poénra futtassuk ki. Ezt a nyomást el kell felejteni. Megtapasztalhattuk, hogy a nézőt egy komoly jelenet is ugyanúgy érdekli, ha ott, az orra előtt születik. Épp oly hálás érte. Ezeknek az improvizációs esteknek a tematikáját terelhetjük az évadunkban bemutatott előadások kérdései felé is. Fontos problémákról, ügyekről beszélhetünk. Csak példaként mondom, az Amadeus kapcsán nyilván lehet a zseni és a hatalom vagy a zseni és a profi viszonyáról, a Krum című előadásunk apropóján pedig a harmincas generáció kilátásairól jelenetsorokat fejleszteni.

Rudolf Péter a Barátom, Harvey című színdarab bemutatóján a Vígszínházban, 2022-ben (Fotó: Olajos Piroska, Central Photo)

Annak idején a feleségével, Nagy-Kálózy Eszterrel is tartottak improvizációs esteket a Korona pódiumon, ahol egy-egy alkalommal összefüggő történetté állt össze a jelenetsor.
Pontosan ezért izgat engem ennyire ez az irány. Én is megéltem, hogy létre lehet hozni improvizálva teljes értékű előadásokat, szinte „szabályos” darabokat. A Pestiben egy előre megírt szinopszist készítünk, a résztvevő színészek végig egy szerepet játszanak, és egy történetet szeretnénk elmesélni az elejétől a végéig. Pár mondattal leírjuk a karaktert, mellé csapunk egy-két külső és belső tulajdonságot, aztán hajrá. Persze az improvizáció lényegéből fakadóan ilyenkor jöhet egy nem várt kanyar a történetben. Legutóbb is pont volt erre példa… Októberi estünkön, Stohl András egy megszállott ufó-hívő férfit alakított, viszont a színpadi események hevében minden elemelkedett az eleve tervezettől. A szó elvont és valódi értelmében is. Kiderült számára, hogy ő valójában nem is ember, hanem egy ufó. Némileg áthangszerelte az előadás végkimenetelét, mivel magával ragadta az űrbe a Hegyi Barbara által alakított asszonyt, elragadva őt a Seress Zoli által játszott férjtől. Megteremtve egy tényleg emelkedett pillanatot. Röhögtünk is persze, de egy fájdalmasan szép jelenet született, ahogy visszanéztek ránk a „magasból”. Ez az improvizáció édes szabadsága.

Ha van az improvizációtól távol eső dolog, akkor az a Játszd újra Sam! nemrég ünnepelt 40. jubileuma.
Ezek a nagy szériák támasztékai egy intézménynek. Odakötnek embereket a színházhoz, színészekhez. A Vígszínház életében szerencsére mindig is voltak és vannak ilyen nagy szériák. Ezzel a mindenkori igazgatónak csak egy nehézsége van: az idő múlásával felmerülhet a kérdés, hogy egy szereplő meddig játszhatja a neki eredetileg kiosztott karaktert? Nem öregedett-e már ki tíz-húsz év alatt belőle? A nézők szemlátomást ebben az esetben vajmi keveset törődnek az elmúlt évtizedekkel. A Játszd újra Sam!-ben olyan mértékben találkozik szerep, színész és szerző, hogy ez a kérdés egyszerűen nem merül fel. Grammnyira annyi irónia és önirónia van a színdarabban és magában Kern Andrásban is, hogy ezzel a kérdéssel nem kell foglalkozni. Egyébként, ha manapság szerepet oszt az ember, eleve hozzápakolhat az író által leírt korhoz pár évet.

Ez mit jelent pontosan?
Máshová kerültek például a felnőtté válás pillanatai. Teljesen más időpontban következnek be a nagy életesemények – a házasság, a gyerekvállalás –, mint az én szüleim vagy még akár a saját generációm életében is. Amikor rendezőként szerepet osztunk egy olyan darabnál, ahol a színlapon valakit húszévesnek ír a szerző, akkor az az igazság, hogy ma inkább egy harminc körüli kollégának adjuk a feladatot.

Ma egy húszévest sokszor még nem is igazán tekintünk felnőttnek,

pedig annak idején már simán családfenntartó édesapa lehetett volna. Csehovnál egy ötvenes úr öregember, túl mindenen. Ma még nem. Vagy már nem.

Közel húsz évnyi szabadúszás után lett igazgató, valljuk be, nem is tudta volna ennél jobban röghöz kötni magát. A Vígszínházért könnyű volt feladni a szabadságát?
Valószínűleg kellett a szabadúszás, ez a sok irányváltás az életemben ahhoz, hogy itt és most harmóniában lehessek önmagammal és legyen erőm ehhez a kihíváshoz. Nagyon sokszor nem én kerestem új utakat, hanem megtaláltak. Szinte sodródtam. Bár nyilván ez ellentmondásosnak tűnhet. A szabadúszó szabad, tehát szabadon dönt. Ezt a döntést, hogy pályázom, nem hozhattam meg a hosszú előzmény nélkül. Most kellett megtörténnie velem és bennem.

Többször utalt úgy magára korábban, mint vesztes típusú győztes. Mikor lesz győztes egy színházigazgató?
Egy igazgató értékét leginkább az idő mutatja meg. Hagytál-e nyomot, vagy csak egyik napról a másikra evickéltél. Bár manapság talán ez is kunszt. A színház persze a jelenidő művészete: egy előadásból pár mondat, érzetek maradnak meg. Visszanézve mégis kirajzolódik ezeknek az érzeteknek egy képe. Egy színházi korszak. Ehhez még hozzáadódik korunk információhalmaza. Ez egyszerre segíthet és torzíthat egy ember, vagy akár egy egész intézmény megítélésén. Legenda építhető, vagy pusztítható. Szóval ezt most hagyjuk is!
A színházigazgató győzelme a telt ház, és én komolyan veszem, hogy az adófizetők pénzén működünk. Ha a pályázatomban megírt népszínházi jelleget, amelynek a lényege, hogy kerüli az elitizmust, de sosem lesz gagyi, meg tudjuk valósítani úgy, hogy közben persze velünk vannak a nézők is, akkor én már nagyon örülök. Nagy győzelem, ha a társulat valóban társulatként működik. Ritka a próba viharok nélkül. Ez nem is baj, de nem mindegy mekkora a viharkár. Szóval győzelem, ha öröm a munka.
Produceri siker, ha jól választottunk rendezőt, új tagot. Minden siker az enyém is. Ez az öröm része.

Öröm, hogy úgy érzem az elmúlt három évben sikerült békét teremteni az intézményben,

de az is hasonlóképp fontos, hogy ez a béke ne elkényelmesedést jelentsen, ne menjen ki a láz az épületből. Bár mostanában a világ sajnos mindig tud valami olyat nyújtani, ami nem hagy minket elkényelmesedni…

Ha még olvasnál zseniális színészekről, akkor kattints ide a Kern Andrással készült interjúhoz, akivel a nemrég elhunyt újságírólegenda, Szegő András beszélgetett.

Kiemelt kép: Rudolf Péter a Vígszínház 2023-as évadnyitó sajtótájékoztatóján (Central Photo)