A gyerekkoromat az mentette meg, hogy amikor kulcsos gyerekként hazaértem a suliból az üres lakásba, ledobtam a táskámat a földre, a lemezjátszóhoz rohantam, és feltettem a bakelitlemezt: a Goombay Dance Band slágereit.

Mindig csak ezt hallgattam, kívülről fújtam, jókedvem kerekedett tőle, táncra perdültem. 

Sőt: a szobaajtó keretébe felfúrt hintatartó szögre felakasztottam a nyújtót (mint egy sodrófa, épp olyan), átfordultam, bölcsőt csináltam, húzódzkodtam, vagyis edzettem, vagy épp táncoltam, akár másfél-két órán keresztül.

De én nem egy diósgyőri panel kisszobájának küszöbén álltam akkor, hanem egy ragyogóan megvilágított külföldi sportcsarnokban, a világhír küszöbén. 

Mert fejben sosem otthon voltam, hanem a világ egyik legtehetségesebb tornászának képzeltem magam, aki a vébén vagy olimpián a nyújtógyakorlatára vastapsot és maximum pontszámot kap.

Képzeletemben a tények egyáltalán nem zavartak: szertornáztam ugyan, de én voltam a világ egyik leggyávább, sőt, valljuk be, egyik legügyetlenebb, ugyanakkor legszorgalmasabb tornásznövendéke kiskamaszként. Ahányszor leestem a gerendáról, már másztam is vissza, ahányszor elrontottam egy gyakorlatot, már csináltam is, újra meg újra.

Tudtam, hogy soha nem leszek a legjobb, de boldoggá tett minden egyes mozdulat. Mert minden mozdulatnál elképzeltem, hogy sikerül, és megtapsolnak. 

Később felhagytam a fejben élsporttal, áttértem a táncra: imádtam magamban táncolni, ugrálni és teli torokból énekelni, az egész lakótelep zengett tőlem.

Sokáig megmaradt mint magányos, de örömöt adó tevékenység, sőt később, már huszonévesként imádtuk a barátnőimmel füstös, zsúfolt pincehelyiségekben hajnalig ropni.

Amíg egyedül éltem és otthon dolgoztam, írás közben is mindig ugyanazokat a számokat hallgattam, ugyanabban a sorrendben, minden könyvemhez kialakult egy lista, milyen számokra tudok írni, mire ugrálni, mire bőgni.