Kérdés: Én 17 éves gimnazista lány vagyok. Már sokszor gondoltam rá, hogy egyszer levelet írok önnek, de sosem tudtam összeszedni a gondolataimat, mert annyi minden van, amit le kellene írnom. Az egyik az, hogy már elég régóta folyton szorongok, félek valamitől, de sosem tudom pontosan, hogy mitől. Egész kicsi korom óta álmodozom. Most, 17 évesen ez még mindig megmaradt. Tudom, hogy tinédzser korban ez normális, de én folyamatosan álmodozom. Ha megyek valahová, a buszon, séta közben. De a leginkább akkor, mikor zenét hallgatok. Sokszor elmegyek a szobámba, fejemre húzom a fülhallgatót, és kizárom a külvilágot. Csak jóra gondolok. Hogy szép vagyok, kedves, közvetlen, mindenki szeret, szóval olyan tulajdonságokról álmodozom, amelyek valójában nincsenek bennem. Sokszor gondolkodtam már azon, hogy miért nem tudok erről leszokni. Képtelen vagyok rá, néha úgy érzem, ez az egyetlen jó az életben. Egyébként a szüleim négy éve külön élnek, én anyukámmal élek és a nővéremmel, de ő Budapesten tanul, és csak ritkán találkozunk. Ezt nagyon sajnálom, mert a nővéremet mindenkinél jobban szeretem. Habár ő elég távolságtartó és kimért velem, mégis mindig azt akartam elérni, hogy kimutassa, hogy szeret. (Ez eddig még nem igazán sikerült.) Körülbelül egy éve van egy barátja. Eleinte nagyon féltékeny voltam rá, hogy vele sokkal több időt tölt. Az az igazság, hogy még mindig féltékeny vagyok. Mindig rosszulesik, mikor látom, hogy puszit adnak egymásnak. Mert akkor arra gondolok, hogy velem miért nem tud soha ilyen kedves lenni a nővérem, pedig én 17 éve ismerem. Mindig azon gondolkodom, hogy hol rontottam el, mivel bántottam meg. Az anyukámmal való kapcsolatom körülbelül három éve kezdett megromlani. Mikor elköltöztünk apukámtól, még az első hónapokban normálisnak tartottam, hogy folyton apukámat szidja az anyukám, semmi másról nem tudott beszélni. De ez sajnos még két évig így volt. Volt, hogy két hétig nem találkoztunk, de mikor hazajöttem, nem kérdezte meg anya, hogy mi volt velem, hogy éreztem magam. Csak a szokásos nótát fújta. Egy éve elegem lett. Összevesztünk, hetekig nem voltam képes hozzászólni a saját anyámhoz. Közben titokban apukámhoz jártam, abban reménykedve, hogy megváltozik a kapcsolatunk, és esetleg szeretni fog. Persze minden kiderült itthon, anyukám sírt, én is. Megpróbáltuk megbeszélni, de ő nem értette, most sem érti, miért nem bírom elviselni, hogy folyton apukámat ócsárolja, pedig igaza van. Az apukám alkoholista. Együtt élt az anyjával, akit anyukám még apukámnál is jobban gyűlöl. Megértem, mert valóban egy álszent nőszemély. Mikor nem beszéltem anyukámmal, megtanultam, hogyan viseljem el, ha magamra hagy. De azt már nem tudtam megérteni, hogy a nővérem miért nem hallgat meg, és miért bújik ki az alól, hogy komolyabb dolgokról beszéljünk, mint a suli. Sokszor gondoltam az öngyilkosságra is, de ezek a gondolatok később elmúltak.
Válasz: Mint látja, levelének csak az első felét idéztem, és így is hosszabban, mint itt nálunk, ebben a rovatban szokásos. De nagyon fontosnak tartom mindazt, amit ír, és úgy találtam, hogy nagyon jól írja le. Szándékom az, hogy
a következő számokban még visszatérünk levele második felére, és az abban felvetett problémákra is.
Először is azt mondanám el, hogy nem kellene leszoknia az álmodozásról. Józan, higgadt levele – melynek írásképe is szép, kiegyensúlyozott, belső rendre és tudatosságra vall – arról győzött meg, hogy álmodozásában nincs semmi „kóros”. A maga által leírt álmodozás, a belső képek, a fantázia világa a valódi élet feladataira való készülődés fontos elő-állomása. Ilyen álmodozásokból lesznek – vagy legalább ezekből is – születnek, valósulnak meg a dolgok későbbi életünkben. Nevezzük ezt az álmodozást – vagy legalábbis jelentős részét – egyfajta sajátos tervezésnek, és tegyük hozzá: a befelé forduló – szaknyelven: az introvertált – alkatokra jellemző ez a gazdag, tudatos és érzékeny belső élet, és – mint erről már sokszor szó volt – az ilyen alkatú emberek ifjúkora általában nehezebb, mint a „közvetlen, kedves” kifelé fordulóké. De
a felnőttkor későbbi életszakaszai ezért a nehézségért majd kárpótolják őket.
Az ilyenfajta valódi belső világ erőt ad a későbbiekben. Ugyanakkor szorongást is kelt, ahogy pontosan írja (a szorongás mindig félelem valamitől, amit nem tudunk pontosan meghatározni). Az „élettől” félünk ilyenkor, a külső valóságtól; úgy érezzük, hogy annak nem fogunk tudni megfelelni. De ez csak érzékeny előérzete a ránk váró feladatoknak, amelyekhez lassan növünk majd fel.
Jó volna, ha idősebb – vagy éppen fiatalabb – testvérek felfigyelnének arra, amit a nővéréről ír.
És tudatosulni engednék magukban – amit többnyire úgyis éreznek –, hogy jelenlétük, kedvességük sokat jelenthet testvérüknek (és persze, nekik maguknak is). Ami pedig édesanyját illeti: igen, neki is megvan a maga baja – de persze, ő a felnőtt. És mi felnőttek néha nem tartjuk elég felnőttnek gyerekeinket, néha meg éppen ellenkezőleg, túl sokat terhelünk rájuk a mi bajainkból.
És még valami: a gyerekek, akik alkoholista szüleikhez (is) ragaszkodnak, nem illúziókat kergetnek. Olyat látnak, amit a rossz már elfedett, de ott van, újra igazolva a régi mondást: csak az lát jól, aki szeret.
Legközelebb tovább beszélgetünk.
Nők Lapja 2001/3. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Pexels
