Tegnap közölt cikkünk folytatása következik.
Kérdés: Nem volt sosem önbizalmam. Nyáron éppen ezért elkezdtem fogyókúrázni. Sajnos, máshogy nem bírtam lefogyni, csak ha meghánytattam magam. Nem bírom megállni, hogy ne egyek. Nem az éhség miatt, hanem mert közben kicsit jobban érzem magam. Szóval, sikerült lefogynom. Mostanában viszont mindig enni akarok, evés közben is arra gondolok, mi van még, amit megehetnék. Utálok itthon lenni, főleg este, mert akkor sötét van, anyukám mindig korán elalszik, és így még magányosabbnak érzem magam. Mielőtt elalszom, még fél órát forgolódom, és addig gondolkodom. Akkor megint ideges leszek, mert eszembe jut, mennyi mindent nem csináltam meg aznap. Amikor hét közben a kollégiumban vagyok, sokkal jobban érzem magam, mert ott mindig van kivel beszélgetni, nincs időm gondolkozni. Nagyon szeretem a szobatársaimat, de most negyedikesek vagyunk. Ez az utolsó évem velük együtt, és félek, mi lesz velem nélkülük. Szeretnék továbbtanulni, de ami engem érdekel, amit szívesen csinálnék, arra nem sok esélyem van. Pont olyan iskolákat találtam, amelyekben tízszeres vagy még többszörös a túljelentkezés. Félek a jövőmtől. Amikor elkezdtem fogyókúrázni, azt azért is csináltam, mert reménykedtem, hogy talán majd megjön az önbizalmam. De sajnos, ez nem sikerült. Sokszor előfordul, hogy megyek az utcán, és behúzom fülem-farkam, mert attól rettegek, hogy megnéznek az emberek, és gondolnak rólam valamit. Utálok tömegben lenni, idegesít a sok ember. A kapcsolatom anyukámmal nem nagyon változik, beszélek vele, de sokszor úgy érzem, hogy nem szeretem. Nem értem, miért. Érzem, de nem értem. Apukámban nagyot csalódtam. Sokáig, amikor mentem hozzá, nem ivott. A kapcsolatunk kezdett megváltozni. Megpróbáltam felkészíteni magam, hogy ez az állapot úgysem tarthat soká. Mégis, amikor újra láttam apukámat részegen, nagyon rosszulesett. Tudna-e segíteni, tanácsot adni, hogy mit csináljak, mert néha nagyon elszomorodom, és úgy látom, hogy nincs kiút. Van egy nagyon jó barátnőm, de sokszor már ő is idegesít, mert úgy érzem, rám akarja erőltetni az akaratát, és csak a saját baja érdekli, de az nagyon. Évek óta nem beszélhetek igazán magamról senkinek. Egyre kisebbnek, jelentéktelenebbnek érzem magam. Nem értem magam, a gondolataimat, hogy mitől félek. Mit kellene tennem?
Válasz: Mint a cím is jelzi, a múlt héten elkezdett levele második felét idéztem. Amikről itt ír – az önbizalom hiánya, fogyókúra, meghánytatás és aztán megint evés, falás –, világszerte ismert és számon tartott jelenségek az utóbbi évtizedekben. Ezek a panaszok, tünetek elsősorban (90-95 százalékban) fiatal nőknél, lányoknál fordulnak elő, valamikor a 14. és a 21. életév között. A nem evést – az esetleg önelsorvasztásig vezető veszélyes „fogyókúrát” – anorexia nervosának, vagyis ideges eredetű nem evésnek hívják. A vizsgálatok szerint az ebben szenvedők kövérebbnek érzik magukat, mint amilyenek, és még a csonttá-bőrré fogyással is elégedetlenek (ami aztán időben megkezdett kezelés híján tragikus végű is lehet). A falási rohamok neve: bulimia nervosa. A kifejezés a görög bousz limosz összetételből származik, eredeti jelentése: marhaéhség – magyarul nyilván farkaséhségnek, vagy farkasétvágynak mondanánk.
E tünetek hátterében mindig megtaláljuk a lehangolt, depresszív állapotot, a szomorúságot és az ideges feszültséget is
(azért például, mert „nem vagyok senki, nem csinálok semmit…”).
Az, hogy hét közben a kollégiumban sokkal jobban érzi magát, jelzi, hogy a tünetek még nem gyökereznek nagyon mélyen, hiszen a kedvező környezetváltozás elmulasztja őket.
Arról kéne gondoskodnia, hogy kicsit kevésbé legyen kiszolgáltatva a környezetének, hogy kicsit nagyobb feszültséget – vagy „szomorúságot” – is el tudjon viselni a tünetek feltörése nélkül.
Ehhez pedig a jelen pillanatban biztosan szakszerű egyéni – később esetleg csoportos – pszichoterápiára volna szüksége. És attól sem lenne szabad megijedni, ha terapeutája – gyógyítója – gyógyszert javasol és ír vagy irat fel magának – egy átmeneti időszakra. A leírtak – és a nemzetközi statisztikák – alapján sikert (sőt, viszonylag gyors sikert) jósolok a maga esetében ennek a terápiának. Azt is tudnia kell, hogy ez az életkor, amiben maga van – 17 éves – ideális a terápia szempontjából, különösen a magához hasonló, jó képességű, értelmes emberek esetében.
A félelmekről, szorongásokról legutóbb már beszélgettünk. Én a távolból rábeszélném, hogy olyan iskolába jelentkezzen, amilyenhez kedve van, még ha nagy is ott a túljelentkezés. Tudnia kell, hogy évről évre több embert vesznek fel a felsőoktatási intézményekbe, és évről évre csökken a középiskolában végzők száma, így esélyei, lehetőségei nőnek, és sok hallgatót ismerünk, aki csak a harmadik-negyedik próbálkozásra jutott be az általa kiválasztott intézménybe, illetve egy annak megfelelő másikba, netán egy másik városban. Van olyan is, aki hasonló szakon kezdi, hogy aztán újrafelvételizve végül is megérkezzen az eredetileg kiválasztott felsőfokú iskolába. (A lányokat még a katonaság sem fenyegeti a várakozás ideje alatt.)
A terápia oldhatja fel szüleivel kapcsolatos feszültségeit is, és rendezheti magában ezeket az érzelmeket (amelyekben mindig együtt vannak pozitív és negatív vonások, mozzanatok).
A lassú felnőtté válás éppen azt is jelenti, hogy kibírjuk, el tudjuk viselni érzelmeinknek ezt a kétértékűségét.
A terápia önismerethez is segíti, ahhoz, hogy – mindig újra – meg tudja érteni (vagy legalább is el tudja fogadni) saját magát.
Nők Lapja 2001/4. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Pexels
