Kérdés: Az első: a mi esetünkben a kisgyerekkori önkielégítés – amiről már olvastam – csecsemőkori. Kislányunk ugyanis hat hónapos. Körülbelül két hónapja kezdődött. Napjában több alkalommal végzi ezt, mindig olyankor, amikor kicsit magára hagyjuk játszani. Ilyenkor nehéz őt kizökkenteni ebből az állapotából, az utóbbi alkalmakkor már sírással tiltakozott ez ellen. Előfordul, hogy szoptatás közben is csinálja. Tanácstalan vagyok. Próbáljam elterelni a figyelmét vagy hagyjam őt? Mi lehet az oka a viselkedésének? Zavartalan terhességből született, várt, tervezett baba volt. Rövidlátásom miatt retinaleválás veszélye állt fenn, ezért császármetszéssel jött a világra. De egyébként minden rendben volt. Igaz, én hajlamos vagyok az aggodalmaskodásra, de alapjában véve kiegyensúlyozottan élünk.
Ehhez kapcsolódik a második kérdésem. Kislányom születése óta úgy érzem, most végre önmagam vagyok, tudok dönteni, meg tudom oldani a mindennapi élet feladatait, teljes az életem. Tervezünk még egy vagy több gyereket, és én szívesen maradnék itthon. A napomat szépen kitölti a foglalkozás a kislányunkkal (séta, torna, játék, éneklés, mese, versek stb.). Járunk Baba-Mama tornára és Baba-Mama klubba. Számomra így most kerek a világ. Ön helyteleníti-e, hogy akinek kedve van hozzá és teheti, hosszabb, hosszú időre otthon marad a gyerekeivel? Milyen ez a gyerekek szempontjából?
Válasz: Első kérdését nem egészen értem. Mit jelent az, hogy hat hónapos kislánya „önkielégítést végez”? Hiszen, gondolom, fel van öltözve, és még pelenka is van rajta, s így nem maszturbálhat – amihez egy hat hónapos csecsemőnek amúgy sincs meg a kellő „ügyessége”, mozgásai és rövid kis karjának kézmozdulatai még nem összerendezettek ilyen fokban. Talán arra gondol, talán azt figyelték meg, hogy kislánya az altestét „szexuálisan, erotikusan” mozgatja, emelgeti.
Ezek a mozgások nem ritkák – vagy mondjuk: időnként előfordulnak – a csecsemőknél. Általában ahogy jönnek, úgy el is múlnak,
feltűnő azonban – amint írja is –, hogy ez a jelenség már két hónapja kezdődött. Az is előfordul persze, hogy a szülői ijedtség, figyelés és aggodalom segít fenntartani ezt a jelenséget. Ha személyesen beszélgetnénk, biztosan megkérdezném, hogy a gyerek az önök szobájában, esetleg az ágyukban alszik-e, és így öntudatlan – esetleg éppenséggel alvó – tanúja lehet házaséletüknek?
Kicsit elgondolkoztatott a sok – egyébként jó – program is, amelyről ír. Vajon egy héten hányszor van Baba-Mama torna és Baba-Mama klub? (Amit még aztán kiegészít az otthoni torna, séta, a játék, az éneklés, a mese, a versek…)
Mikor és mennyit alszik a gyerek?
Nincs túlfáradva? Vajon akkor ébred-e, amikor akar, vagy felébreszti-e, ha eljön valamelyik program ideje? Én azt hiszem, nem tornáztatnám a gyereket, nem is mesélnék neki, de persze dúdolgatnék, mondókáznék vele. (Az éneklés és a vers különbözik a dúdolástól és a mondókától! A dúdolók és mondókák nagyon egyszerűek, dallamukban, ritmusukban, szóhasználatukban is, mondhatnám, elemiek, és egyszerűségükben a gyerek számára jól felfoghatók. Hozzájuk képest a nagyobb gyerekeknek való ének és vers – a meséről nem is szólva – ebben az életkorban túl terhelő.) Azt javaslom, hogy mindezt átgondolva és megfontolva kérdezze meg a gyerek orvosát és a védőnőt is. Biztos vagyok benne, hogy a saját praxisukból kiindulva ők is meg fogják nyugtatni, és közelebbről ismerve önöket, használhatóbb jó tanácsokkal is ellátják.
Ami a második kérdést illeti: nem helytelenítem, ha egy anya (vagy egy apa, esetleg a későbbiekben, ahogy a családnak jobb) otthon marad a gyerekekkel hosszabb ideig, évekig a gyes lejárta után (esetleg a legkisebb gyerek nyolc-tíz éves koráig, vagy akár még tovább). Hogyan is helyteleníteném, amikor meg vagyok győződve arról, hogy
a gyerek egész későbbi élete szempontjából meghatározó a biztos családi háttér,
az otthon, ahová – óvodás- és iskoláskorban – már lehetőleg délben haza lehet menni, ahol van otthon főzött étel és közös ebéd.
De azt is tudnia kell, hogy eljöhet egy idő, amikor az otthon maradó úgy érzi, most már neki is ki kell mozdulnia, mert elsorvadtak a külvilághoz fűződő kapcsolatai, szeretné magát másban is kipróbálni, képességeit ott is kibontakoztatni. Miközben önnel együtt azt gondolom, hogy a családban is teljes, kerek lehet a világ (ha anyagilag megengedheti magának valaki, hogy otthon maradjon), azt is hozzá kell tennem, hogy lehet olyan helyzet, amikor a gyerekeknek is jobb, ha anyjuk (vagy apjuk) hosszabb-rövidebb otthon töltött idő után most már – rész- vagy félállásban – dolgozik is.
Ezt – az anyagiak és a körülmények teremtette lehetőségen túl – mindenkinek magában kell eldöntenie, és tudnia kell, hogy a döntés soha nem végleges. Nemcsak az derülhet ki, hogy „most mégis elmennék dolgozni”, hanem az is, hogy „most mégis csak újra visszatérnék, abbahagynám a munkát, és újra a család testi-lelki táplálása, nem anyagi értelemben vett fenntartása lenne teljes értékű munkám, feladatom.”
E kérdésben tehát lehetőségeinket mérlegelve – és szívünkre hallgatva – kell mindig újra és újra döntenünk.
Nők Lapja 2000/5. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Pexels
