Őszintén szólva nekem fogalmam sincs, mikor történt az a nagy változás, hogy többé nem a hatóságok mondják meg, mit kell tennie annak, akinek két csík jelenik meg a Covid-tesztjén. Szerintem ebben a kérdésben sokan elvesztettük a fonalat, miközben próbáltunk együtt élni a járvánnyal és lépést tartani a különböző variánsokkal. Most utána is néztem, mert nem akartam valótlant állítani, és döbbenettel látom, hogy az elmúlt években összesen 13 variánst azonosítottak. Én ebből csak az „eredetire”, közismert nevén a vad Covidra emlékszem, illetve a rettegett Deltára, valamint az egészen szelídnek bizonyuló Omikronra.
Amikor 2024 első napjaiban pozitív lett a tesztem, amint megláttam a tesztkazettán a Covid-19 feliratot, az első gondolatom az volt, hogy atyaég, ez már az ötödik év. Decemberben lesz öt éve, hogy Vuhanban felfedezték az első eseteket, és márciusban lesz négy éve, hogy a járvány satuféket nyomott az egész világ működésében. Azt hiszem, erről újat mondani, sőt, erről bármit mondani már semmi értelme se lenne. De azért az durva, hogy ennyi év eltelt, még úgy is, hogy a pandémia bizonyos időszakaiban szinte kibírhatatlanul lassan ment az idő. Hát még a hatósági karanténban.
Arról viszont érdemes beszélni, hogyan változott meg egyéni és közösségi viszonyulásunk a vírushoz az évek alatt.
Amikor három évvel ezelőtt pozitív PCR-tesztet produkált a kislányom (a tesztet közösségi nyomásra kellett megcsináltatnom, magamtól nem tettem volna őt ki ennek), egy pillanatra a feje tetejére állt bennem a világ. Bár a kislányom jól volt, azonnal drámai fordulatot vett bennem az előző egy év összes híradása, a rengeteg bizonytalanság, rém- és valós hír, a lélegeztetőgépen szenvedő emberek fotói, emberek, akiket ismertem és meghaltak, és még sorolhatnám. Ahogyan a legtöbbünk, én is elvesztettem a józan ítélőképességemet, és csak egyetlen horrorisztikus szócska lebegett előttem: pozitív.
Megtapasztaltam a csendeket, amikor elmondtam a szeretteimnek a hírt telefonon, és engedelmeskedtem a törvénynek: tíz napig otthon maradtam egy háromévessel egy 35 négyzetméteres lakásban. A kutyáimat még meg is fürdettem, mielőtt lepasszoltam őket, nehogy a bundájukban megtelepedett vírusok a szüleim életére törjenek.
Egyébként ez az állapot nagyon rövid ideig tartott. Nem sokkal később visszatért a józan eszem, bíztam a szervezetünk ellenállóképességében, eszembe jutott, hogy alapvetően én nem is félek a betegségektől, és törvénytisztelő polgárként kibírtam azt a tíz napot. Akkor ez még nagy sztori volt, rengetegen felhívtak, kérdezgették, hogy tényleg nincs-e szaglásom, sőt, olyanok is akadtak, akik a véroxigénszintemről érdeklődtek. Akkoriban még alig voltak otthoni tesztek, emlékszem, többen összefogtunk, mert csak tízesével lehetett kapni, azt is csak fű alatt.
Fotó: Getty Images
Szerintem a Covid egyik legszürreálisabb hatása az volt, hogy valós érzeteinket teljesen háttérbe szorította az, amit a leletek mondtak. Hajlamosak voltunk figyelmen kívül hagyni, hogyan érezzük magunkat, rosszul vagyunk-e egyáltalán. Ha teszteltek minket és a teszt pozitív lett, sokan azonnal a legeslegrosszabb forgatókönyvekre gondoltunk, akkor is, ha nem voltak tüneteink.
Olyan extrém helyzet állt elő, hogy kevésbé találtunk ijesztőnek egy taknyos, köhögő, lázas embert negatív Covid-teszttel, mint egy makkegészségesnek tűnő, ám pozitív teszttel rendelkezőt.
Ha egy rondán köhögő ember negatív tesztet lobogtatott a kezében, hatalmas kő esett le a vállunkról, és azon egy pillanatig sem szorongtunk, hogy elkaphatunk egy másik betegséget. Valahogy az lett az általános nézet, hogy mindegy, csak nehogy Covid legyen.
Ez a bizonyos csík, pontosabban a két csík, amely pozitív esetben a ma már minden sarkon elérhető gyorsteszteken megjelenik, véleményem szerint a mai napig szürreális hatással bír. Az emberek nagy többsége – legalábbis az én környezetemben – ma már nem csinál tesztet, ha nem muszáj. Mert amint meglátjuk azokat a csíkokat, valahogy elkezd kísérteni minket az elmúlt négy év. Azt érezzük, a tilosban járunk, titkolnivalónk van, de közben elszámolási kötelezettségünk is. Még mindig nem tudjuk, ki hogyan fog reagálni, nem lesz-e ebből valami baj.
„Covidos vagyok, de légyszi, nem mondd senkinek”
– hányszor mondtunk vagy legalábbis hallottunk ilyesmit az elmúlt években, amikor még magunk sem tudtuk, mik lesznek ennek a következményei. És ma sem tudjuk! Ma már nem mondja meg semmilyen hatóság, mit kell csinálnunk. A helyes megoldás ránk van bízva, és ember legyen a talpán, aki ilyen évek után tudja, hogyan cselekedjen.
Saját tapasztalataim szerint egy fontos dolgot talán megtanultunk a pandémiának köszönhetően: fontos, hogy vigyázzunk egymásra, és ha betegek vagyunk, ne fertőzzük meg a többieket. Ez a járvány előtt korántsem volt ilyen egyértelmű. Aki nem ment be betegen dolgozni, azt lustának és megúszósnak titulálták, és ez még a gyerekek életében is így volt. „Lógós!” – vádolták azokat, akik nem mentek be az iskolába köhögéssel, taknyosan.
Ez ma már másképp van, ma egy felső légúti megbetegedés tüneteivel már egyáltalán nem olyan hősies dolog munkába vagy iskolába menni, sőt, egyenesen tapintatlan. Persze az, hogy ki mikor érzi magát betegnek, meglehetősen szubjektív, ahogyan az is igaz, hogy a „vigyázzunk egymásra” szlogent sokan mindvégig úgy értelmezték, hogy „rám mindenki vigyázzon, én viszont magasról teszek másokra”.
A Covid sajátos helyzete azt is eredményezi, hogy a mai napig kiválóan lehet „használni” többféle funkcióra is. Ez a tökéletes alibi, a megkérdőjelezhetetlen kifogás mindenféle távolmaradásra, úgyhogy akadnak bőven olyanok is, akik azt hazudják, covidosak, és máris letolhatnak magukról egy csomó mindent, amit azelőtt nem lehetett ilyen könnyen, egyetlen varázsszó bedobásával megúszni. Még ha valaki úgy is gondolja, hogy őt már egyáltalán nem érdekli ez az egész, ezt a véleményt nem feltétlen vállalhatja fel nagyobb plénum előtt, mert az emberek másik csoportjában ez felelőtlenséget jelent.
Amikor múlt héten pozitív tesztet produkáltam, rögtön feltettem magamnak a kérdést, hogy „miért teszteltél, te barom?! Most mondhatsz le minden programot, amit vártál, de közben a kötelességeidet ugyanúgy meg kell csinálnod!” Őszintén szólva még az is felmerült bennem, hogy elmegyek egy buliba, amit annyira vártam, elvégre csak náthás tüneteim voltak. Normál esetben ezt elintézném annyival, hogy odamegyek és nem adok puszit senkinek. Az elmúlt négy év azonban durván belénk égette, hogy a Coviddal nem lehet szórakozni. Szó szerint se. Úgyhogy végül nem mentem, hanem otthon puffogtam.
Nem tudom, hogy eljön-e valaha az az idő, amikor a Covid szó ugyanolyan hatást vált majd ki, mint mondjuk az influenza. Amikor nem tesztek, hanem a tüneteink súlyossága alapján hozunk felelős döntéseket. Amikor egy pozitív Covid-teszt láttán nem fut át az agyunkon az a lehetőség, hogy szüleink, idősebb rokonaink lélegeztetőgépre kerülhetnek miattunk. Biztos mindenkinek megvan a maga rémképe, és van, akiben mindez még elevenen él, van, aki már majdnem elfelejtette. Amikor a kislányom elkiáltotta magát az oviban, igazából semmi nem történt.
Egyetlen anyuka reagált, aki annyit mondott, „jajj, mi is azok voltunk karácsony után”. És az élet ment tovább.
Nekem tetszik ez az irány 2024-re!
Kiemelt kép: Pexels
