Természetesen az sem változtatja meg a gyerek nemi identitását, ha egy kislány focizik, vagy ha egy kisfiú nagyon szeret babázni. „Manapság találkozhatunk olyan tévhitekkel, hogy az egyszülős családokban könnyebben megváltozik a gyermek identitása, de olyat is hallottam már, hogy a nemi identitást át lehet nevelni, ha a szülők más nemű gyermeket vártak – természetesen ez lehetetlen. Ezek a dolgok inkább a nemi szerepviselkedésre hatnak, nem a nemi identitásra – magyarázza Geist Klára tanácsadó szakpszichológus és családterapeuta. – Az viszont lehetséges, hogy a már meglévő hajlamra a környezeti hatások csak még jobban ráerősítenek, hiszen a biológiai nem és a nemi identitás, azaz hogy valaki milyen neműnek tartja magát, sajátos, és eltérhet a biológiai nemtől. A gyerekek már kétévesen felismerik a fiúk és lányok közti különbséget, egy évvel később pedig már besorolják magukat. Négyéves korra kialakul a stabil nemiidentitás-tudat, ekkorra megtanulják a nemi szerepeket, és kimondják, ha valami »fiús« vagy »lányos«. 9-10 éves korukra, amikor a racionalitás teret nyer a gyermekek gondolkodásában, meginoghat vagy felerősödhet az, amit a nemi hovatartozásukról gondolnak. Sőt átmeneti fázisok is lehetségesek ebben az időszakban – ennek felismerésében viszont a szülő is tud segíteni.”
Szembetűnő jelek
„Egyértelmű jelei vannak annak, ha a gyermek nem a biológiai neme szerint szeretne élni: például következetesen hangoztatja, hogy másnak érzi magát, hogy ő »rossz testbe« született, esetleg hogy nincs neme, vagy hogy két nem közöttinek érzi magát – folytatja Geist Klára. – Érdemes különböző szerepjátékokat és élethelyzeteket kipróbáltatni a gyerekkel: meseolvasás és filmnézés, valamint kortárs programok segítségével könnyebben eldönthető a nemiidentitás-tudat. Markáns jel lehet a gyerek követk zetessége az öltözködés és a hajviselet terén, de a becenévváltoztatás és a biológiai nemnek nem megfelelő viselkedési jegyek is szembetűnőek lehetnek. A felismerés után a szülőnek tanácsos megadnia az érzelmileg biztonságos környezetet és el kell fogadnia a helyzetet. A büntetés, a tiltás, a betegségként való kezelés viszont nem hat – csak arra jó, hogy a szülő tovább fokozza a gyermek elszigetelődését, valamint a szenvedésre és depresszióra való hajlamát, azt pedig senki sem szeretné.” Már csak azért is az elfogadás a legjobb megoldás, hiszen a National Transgender Discrimination Survey 2017-es adatai szerint a transznemű serdülők és felnőttek 41%-a kísérelt már meg öngyilkosságot, ez az adat pedig 25%-kal nagyobb, mint a teljes populáció esetében. Azok a megváltozott nemi identitású emberek, akik viszont erős családi kötelékkel és támogató háttérrel rendelkeznek, jóval kevesebb hajlamot mutatnak az öngyilkosságra – a rátájuk viszont így is magasabb, mint a biológiai nemükkel azonosulóknak. Mindez arra vezethető vissza, hogy a társadalmak jelentős része még a 21. században sem tudja a biológiai nemtől különböző nemiidentitás-tudattal rendelkező gyermekeket olyan könnyen befogadni: főként azért, mert a többség „rendellenesnek” gondolja őket.
„A kisfiam lány akart lenni”
Hasonló problémával találkozott Annamari is, akinek a gyerekét a tanárai bélyegezték meg azért, mert máshogy viselkedett, mint a kortársai többsége – ráadásul el is tanácsolták őket az iskolából. „Az én kisfiam a világ legjobb gyereke volt. Soha nem sírt, hisztizett, kiabált vagy üvöltözött. Mindenkivel türelmes és kedves volt, még akkor is ő intett türelemre, amikor én már kiborultam. Egy dologban azonban mégsem volt tökéletes: lány szeretett volna lenni – meséli Annamari. – Az egész szépen lassan alakult ki: 3 éves kora körül kezdett szemet szúrni, hogy inkább a lányokkal barátkozik az oviban, a legózás és az autózás helyett pedig inkább a babák haját fésülgette Anton, de az akkoriban még nem zavart. »Majd kinövi!« – mondták az óvó nénik, ezért semmi komolyra nem gondoltam. Az iskolába kerüléskor viszont elkezdődtek a gondok: Anton nem értette, hogy a tornaórák előtt miért a fiúk öltözőjében kell átöltöznie a lányoké helyett, ahogy az is kezdte zavarni, hogy a színes, fényes holmik helyett én fiús színű ruhákban járattam. Soha nem felejtem el az éveken át tartó reggeli kínlódást: mindent ledobott magáról, sokszor kellett neki könyörögnöm, hogy öltözzön már fel, és induljunk el az iskolába. Ilyenkor persze egész nap duzzogott, amit utólag meg is értek – én sem szívesen viselnék férfiruhát.
…
A cikk folytatását keressétek a Nők Lapja Psziché 2018/1. lapszámban!
Szöveg: Kovács Gréta
Fotó: Gettyimages
