Régóta szerettem volna elmondani, hogy amikor kislányként növeszteni kezdtem a hajam, arra vágytam, hogy úgy álljon, mint a tiéd. Mindig csodálatos volt a frizurád a tévében.
Nyilván a fodrásznak jól kell levágnia egy hajat, de utólag azért azon is szoktam nevetni, hogy szerintem abban az időben én voltam a legnagyobb hajlakkfogyasztó, mert minden szálnak a helyén kellett lennie. Aztán ahogy véget ért a tévés korszak, váltottam, és most már kifejezetten szeretem a lazább frizurát is.
Többször beszéltél már arról, hogy kezdetben nagy megfelelni vágyás dolgozott benned. Ezt mára legyőzted?
Biztos, hogy ez most is a személyiségem része. Ma ez például abban nyilvánul meg, hogy amikor műsort készítek a YouTube-csatornámra, akkor azt nem veszem félvállról, hanem magamhoz képest a legjobban szeretném megcsinálni. Ez biztosan a neveltetésemből is fakad. Anyukám egy pici faluban volt iskolaigazgató, az apukám meg a téesz főkönyvelője. Nagy tiszteletnek örvendtek, tehát az ő kislányuknak jónak kellett lennie, jól kellett tanulnia, jól kellett viselkednie. De azért azt a nagyon erős megfelelni vágyást mára levetkőztem. Egyrészt a szakmámban egyre több és jobb feladatot kaptam, és nem akármilyen csapatokkal dolgozhattam együtt, amit úgy értelmeztem, hogy már nem kell görcsösen bizonyítanom, másrészt az idősödés is ezt hozta. Már nem másoknak akarok megfelelni, már kiállok magamért.
Mesélsz még arról, hogy milyen útravalót hoztál a szüleidtől?
Hozzájuk bárki bármikor bekopogtathatott. Apu kommunikatív, jókedvű, derűs és nagyon-nagyon szerethető volt, a nőknek mindig tudott mondani egy kedves kis bókot. Paraszti környezetben gyerekeskedtünk a húgommal, de a szüleimtől tiszteletet tanultam az emberek iránt. Azt is tőlük hozom, hogy szeretek dolgozni. A húgom is, én is nagyon megbízható munkaerők vagyunk. Ha elvállalunk valamit, biztos, hogy mindketten a legmagasabb fokon igyekszünk elvégezni a feladatot. Az olvasás szeretete is családi körből ered, falusi léptékben sok könyvünk volt, több újságot járattak a szüleim. Az utazás szeretetét egyértelműen édesapámnak köszönhetem.
Volt rá lehetőségetek?
A hatvanas évek és egy pici falu léptékében igen. Nekünk volt először autónk, és előfordult, hogy apukám így szólt: „Irénke, vasárnap reggel vágj le egy tyúkot, rántsd ki, megyünk a Mátrába!” Iskolai szünetben elruccantunk Sopronba vagy Pécsre, és megnéztük a környéket is, vagy kimentünk Csehszlovákiába meg Romániába. És hát Szentendrét is a szüleimnek köszönhetem. A húgommal gyakran emlegetjük őket, valahogy most még jobban rányílik a szemünk, a szívünk, hogy milyen emberek voltak. Végtelen hálát érzek irántuk. Pedig apukám nagyon szigorú volt, már egy négyes osztályzatot sem írt alá.
Édesanyád nem tanított téged?
Iskolaigazgató volt, tehát alapvetően nem, de olykor helyettesített. Első osztályos koromban egyszer bejött hozzánk, és megszólítottam, hogy „anyja”, hiszen így hívtam őt. Akkor odafordult, és azt mondta: „Én itt nem az anyukád vagyok, hanem a tanító néni.” Milyen régen volt, istenem! Az idősödésben az
a jó, hogy annyi mindenre tudunk emlékezni.
Úgy tudom, a nagymamád is fontos szerepet játszott az életedben.
Amikor anyukám Tiszatenyőre került iskolaigazgatónak, az nagyon nagy elfoglaltsággal és felelősséggel járt. Úgyhogy én két-három éves koromig a szomszéd faluban, Kengyelen nevelkedtem az anyai nagymamámnál. Az a nagyon mély kötelék, ami Mamukával összefűzött bennünket, biztosan abból az időből ered. De később is rengeteget nyaraltam nála. Olyan emlékképeket őrzök, hogy kora reggel együtt megyünk a szolnoki piacra, és kardvirágot veszünk. Ma is nagyon szeretek piacra járni, és szinte mindig eszembe jut Mamuka, a meleg kis keze. Nem végzett sok iskolát, mégis nagyon nyitott volt, például egyes reformételeket ő hozott be a családba. Böngészte a Nők Lapját, és abból nézte ki a recepteket. Olyasmit, ami nekünk, falusiaknak különlegesnek számított, például karfiolos ételeket, padlizsánt vagy hústekercseket. És még egy emlék bevillant most. Amikor náluk voltam, Mamukával egy szobában aludtunk. Egy nyáreste már az ágyban feküdtünk szürkületkor, a nagypapám meg akkor locsolta a virágokat a tenyérnyi kertben, és egyszer csak beúszott az a nyári virágillat… Milyen érdekes, a másik emberhez nem feltétlenül világraszóló nagy dolgok kötnek, hanem akár ilyen kis hajszálvékony szálak. Bizonyos helyzetekben jobban megértett, mint az anyukám.
Tényleg?
Ez persze nem kérdőjelezi meg anyukám szeretetét, aki másképp szeretett. Nem volt könnyű élete, zárdában nevelkedett, ahová kislányként került. Egyszer egy téli szünetben otthon közölte, hogy nem akar visszamenni. A nagypapám megengedőbb lett volna, de a nagymamám azt mondta, szó sem lehet róla, ebből a gyerekből tanult ember lesz!
Ezek szerint Mamuka nagymamaként vált gyengédebbé…
Lehetséges. Mostanában milyen sok szó esik a generációkon átívelő folyamatokról… Egyébként amikor az érettségi után nem vettek fel egyből oda, ahová jelentkeztem, nem volt mese, dolgozni kellett, és egy ideig ismét ott laktam a nagymamáméknál, immár Szolnokon. Ha arra visz az utam, ma is mindig megállok a Bánát utca 13. előtt. Egyszerűen nem tudom megtenni, hogy ne kanyarodjak be oda. Nyugtázom, hogy megvan a ház, és a kapu is ugyanaz, igaz, fehérre festették.
Amikor anyává váltál, tudtad, hogy mit szeretnél másképp csinálni?
Mint ahogy az életben mindent, az anyaságot is leginkább ösztönből csináltam. Persze nekem is megvolt a Spock-könyvtől kezdve mindenféle szakirodalom és barátnői jótanács, de nálam a szeretet mindent vitt. Utólag persze azt is tudom, hogy a szeretet önmagában nem biztos, hogy elég a gyerekneveléshez. Kellenek elvárások, határok, szabályok is. De azért olyan nagyon nem ronthattam el, mert mindkét lányom nagyon értelmes, nyitott ember lett. Nóra öt, Laura két nyelven beszél, kíváncsiak a világra, előítéletek nélkül élnek. Nóra komolyabb személyiség, Laura viccesebb, jókat szokott mondani. Eszembe jut egy eset, amikor otthon mentem fel a lépcsőn, karomban a vasalni való ruhával, és valószínűleg nyögtem, zsörtölődtem, mire azt mondta: „Mit panaszkodsz, néhány héttel ezelőtt a Himaláján mászkáltál ötezer méter magasan!” És tényleg. Egyébként a húgommal is nagyon sokat tudunk nevetni. Legfőképpen saját magunkon. Néha utazás vagy gyaloglás közben is megállunk, és hétrét görnyedve kacagunk magunkon.
