• A Claude glass, vagyis Claude-üveg a 18-19. században használatos eszköz volt.
• Az elnevezése a holland tájképfestő, Claude Lorrain nevéből származik.
• A kis, sötétített, kerek üveglap filterként „színezte” át a tájat.

Ma már szinte fel sem tűnik, hogy magunkat vagy a tájat fotózgatva mennyi filtert is használunk, hiszen ehhez szokott hozzá a szemünk. Ráadásul a telefonunk gyakorlatilag mindig nálunk van, így bármikor tudunk készíteni egy-egy (na jó, sok száz) képet, ha valami nekünk tetszőt látunk. A szépség megörökítésének vágya gyakorlatilag egyidős az emberiséggel, így a fényképezés feltalálása előtt a tehetséges festők nagy népszerűségnek örvendtek. Az emberek pedig elbűvölve nézték a festményeket, amik nem az Instagram-filtereknek, hanem a festő „szűrőjének” köszönhetően varázslatosnak mutatta a világot.

A Claude glass, azaz magyarul Claude-üveg egy olyan különleges optikai eszköz, amely a 18. és 19. században volt divatos a művészek körében, különösen a romantikus festők között, majd a laikusok is előszeretettel használták. Ez a kis, általában fekete keretű sötétített üveglap vagy tükör ugyanis új perspektívákat nyújtott a tájképek megtekintéséhez és a festői inspirációhoz.

A festők „filtere”

Az elnevezése francia tájképfestő, Claude Lorrain nevéből származik, aki kiemelkedett egyedi ködös színpalettájával és festményeinek álomszerű hangulataival kortársai közül. Művei annyira népszerűek lettek, hogy az emberek szerették volna magukévá tenni ezt az érdekes látásmódot, így a festőről elnevezett kis eszköz hamar elterjedt széles körben is. A Claude glass működése egyszerű, de hatásos volt: a festők a táj megfigyelésére és a körülöttük lévő környezet szűrésére használták a kis üvegdarabot, hogy inspirációt merítsenek műveikhez.

Claude Lorrain Tájkép a Ponte Melléval című festménye jó példa a művész munkásságára, amit tompa színpaletta és álomszerű atmoszféra jellemez (Fotó: English Heritage/Heritage Images/Getty Images)

De miről is van szó? Alapvetően egy a kézben kényelmes elférő méretű, általában fekete keretbe helyezett, sötétített üveglapról vagy tükörről, aminek segítségével a művész a tájat nézhette. Ugyanis a Claude-üveg optikai tulajdonságai lágyították a fényeket és egyszerűsítették a látványt, ezáltal a festők könnyebben átláthatták a színpalettát, a kompozíciókat és az árnyékokat, ami segített nekik a művészi megfigyelések mélyebb megértésében. Ráadásul a keretének köszönhetően a kompozíciót is könnyebben meg tudták tervezni.

A Claude-üveg használata kiterjedt a romantikus festők körén túl is, és

a laikusok, na meg persze az utazók is előszeretettel élvezték az eszköz által nyújtott vizuális élményt.

A többi művész, például a költők pedig azt remélték a használatától, hogy segítségével jobban megérthetik a táj szépségét, és inspirációt meríthetnek belőle.

Akkoriban a vidéki tájat csúnya, zord és lehangoló helynek tartották az emberek, ami a Claude-üveg segítségével azonban bájos látomássá, valódi műalkotássá változott – hasonlóan a manapság használt filterekhez, amiknek szintén a valóság „szépítése” a feladata. Az üveg segítségével az amatőr festők könnyedén utánozhatták Lorraint, az ambiciózusabbak pedig különböző színű üvegdiafilmeket is maguknál hordtak, amelyekkel különböző tónusokkal tudták feldobni a tájat. A dia segítségével a tájat őszies arannyal lehetett átitatni vagy kék fagyba burkolni; a nappali fényt hajnallá, naplementévé vagy holdfénnyé lehetett változtatni, ami még a kevésbé kreatív művészekből is előcsalogatta a tehetséget.

A fenti tárgy egy Claude-üveg, amely az 1700-as évekbeli brit turisták és festők egyik legfontosabb kelléke volt (Fotó: Wikimedia Commons)

A következőképpen működik: megérkezve egy festői helyre hátat fordítunk a kilátásnak, és a tükröt felemelve megnézzük az üvegben tükröződő tájat. Bár ez elsőre furcsának tűnhet – abban az időben főleg –, a látványosságnak hátat fordító sokaság hasonlóan festhetett, mint a manapság megszokott szelfizgető turisták. Nem meglepő módon a gyakorlat néha balesetekhez is vezetett. A költő Thomas Gray feljegyezése szerint amikor egyszer hátrálni kezdett, hogy jobban lássa a tájat a Claude-üvegében, hanyatt esett egy göröngyben, „egyik kezében nyitott üveggel, de csak az ujjpercemet törte el”.

A Claude glass használata azonban fokozatosan eltűnt az idővel, ahogy a művészek más technikákat és eszközöket kezdtek alkalmazni. Ma már nagyon ritkán fellelhető, ha pedig találnánk is, nagyon drága volna. Jó hír, hogy 

hasonló hatást érhetünk el a telefonunk képernyőjével: tükörként használva, abban nézve a tájat megtudhatjuk, milyen is lehetett ezzel a 18. századi „filterrel” látni a világot

– csak vigyázzunk, hogy el ne essünk valamiben.

Bár ma már nem használjuk, mégis maradandó örökséget hagyott maga után azzal, hogy felhívta a figyelmet a művészek különleges látásmódjára, amivel a tájat és a környezetüket figyelték meg. A világ ugyanis szép és csodás hely – csak a megfelelő szemmel kell nézni.

Érdekel, hogy melyik az a nyolc műalkotás, amelyeket – bár zsenik készítettek – mégis botrányosan rosszul sikerült?

Kiemelt kép: Canva