Jajistenem, micsoda gyönyörűséget láttam aznap. 

Hetvenpluszos nő, szép ruha, mályva kalap, koppanós szandál, harisnya, vasalt blúz. Mintha csak misére vagy vendégségbe készülne. Lépkedett előttem az utcán, kezében szatyor, vállán piros táska. Egy játszótér mellett mentünk el, amikor hirtelen arra vette az irányt. 

Tudjátok, vannak azok a kültéri fitneszgépek. Egy pillanatig csak állt mellettük, talán gondolkodott. Aztán letette a szatyrát meg a táskáját a rekortánra, majd úgy, kalapban, szandálban, vasalt blúzban fellépett az ellipszisgépre, és nekiállt hajtani. Utána átsétált a lábgéphez. Ott már lecsatolta magáról a koppanós szandálokat, és gondosan a pedál mellé helyezte őket. A hasgépnél a kalapját vette le, nyilván, hogy hajlongás közben le ne essen a fejéről. A piros válltáskájából előhúzott egy színes selyemkendőt, azzal megtörölte a homlokát. Úgy öt percig gyakorlatozott, aztán szépen visszavett magára mindent, leült a hátgép padjára, elővett egy kis tükröt, megigazította az ajkán a rúzst, óvatosan leporolta a szoknyája hátulját, és elindult – feltételezem – eredeti úti célja felé.

Én is ilyen néni szeretnék majd lenni, gondoltam akkor, azon a meleg, reményteli szeptemberi napon. Igen, ilyen nő, aki ennyire otthon van a testében, a ruhájában, a verítékében, a rúzsában, a pillanatokban és a világban. 

Most újra láttam őt, amikor reménytelenség volt, és latyakos decemberi délután. Szőrkucsma volt a fején, mint régen az anyuknak, barna, hímzett bőrkesztyű a kezén. Nehezen lélegeztem. Éppen megrémített valami, valami, ami a világban minden kanyarban ott leselkedik ránk, és sosem tudhatjuk, hogy a torkunknak ugrik, vagy kegyesen fütyörészve elsétál mellettünk, mintha láthatatlanok volnánk. Mindenesetre elindultam a nő után, követtem két utcán át, mintha valami megváltást várnék tőle, a létezésétől, a szép szőrkucsmájától, a hímzett kesztyűjétől. Kapni akartam tőle valamit, vagy akár elvenni, úgy, hogy talán észre sem veszi. A torkomban volt a szívem, dobogott benne a félelem és a remény.