A hasnyálmirigyrák ötéves túlélési esélye három-öt százalék, két héttel a diagnózis után mégis beleegyezett, hogy a küzdelméről filmet forgassanak. Gábor végül a statisztika szerencsés oldalára került, de nem csak ezért érdekes az élete.
A SZENVEDÉLY MINDENT FELÜLÍR
Gyerekkorában több nyarat töltött Németországban a nagybátyjáéknál, akikkel gyakran jártak múzeumba. Ez meghatározó élmény volt számára, ahogy gimnazista korában az Utas és holdvilág meg a Magyar Nemzeti Galéria is. Amikor az avantgárdról kellett kiselőadást tartania, rengeteget olvasott róla, és a művészet világa magába szippantotta. Elvégezte a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolát, és dolgozni kezdett a Qualitas Antikvitásban. A művészettörténetet először autodidakta módon tanulta, majd diplomát szerzett az Iparművészeti Főiskolán, végül a Közgazdasági Egyetemen szélesítette a gazdasági ismereteit. Csak egyet sajnál, hogy soha nem volt nappali tagozatos egyetemista.
Azt hihetnénk, hogy ebben a szakmában a józan érvek és érdekek alapján kell döntéseket hozni, de szerinte egy jó galerista szenvedélyesen szereti a művészetet, és ez a szenvedély felülírja a racionális megfontolásokat. Igazságügyi szakértőként éveken át dolgozott együtt a hatóságokkal, biztosítókkal, bankokkal, sok energiát fektetett abba, hogy ő legyen ezen a területen a legjobb. Mivel az eredetiség kérdése mindig sérti valakiknek az érdekeit, és a hamisítványok készítői és terjesztői között akadnak nehézfiúk is, a betegsége után már nem vállal el minden munkát, hogy ezzel is csökkentse a stresszt. Tíz évvel ezelőtt nyitotta meg az első kortárs galériáját Kieselbach Tamással Art+Text Budapest néven, és három éve működteti Czapolai Barbarával közösen az Einspach Fine Art & Photographyt.
Tapintható büszkeséggel mesél a fiairól: Zsombor huszonnyolc éves, közgazdászként dolgozik, mellette harmadéves a jogon; Brúnó huszonnégy éves, ő mindig is fotós szeretett volna lenni, nemrég diplomázott a Metropolitan Egyetemen, jelenleg gyakornokként dolgozik egy hírportálnál. Az első feleségétől kilenc éve vált el, jó barátok maradtak. A fiúkkal mindig sok időt töltött együtt, rendkívül intenzív maradt a kapcsolatuk, amit csak megerősített a betegség.
SOKLÉPCSŐS SZERENCSE
Édesanyja hasnyálmirigyrákban halt meg, és az ő betegsége idején Gábor összebarátkozott dr. Bodoky György onkológussal, aki különleges környezetet alakított ki az általa vezetett onkológiai intézetben, mert úgy gondolta, hogy a képzőművészet sokat segíthet a gyógyulásban. 2018 nyarán Gábor nehéz időszakban volt, épp a második válása közepén, alkalmanként tompa fájdalmat érzett a hasában. Amikor képrendezés volt a kórházban, megemlítette ezt Bodoky doktornak, és ő azonnal elküldte vérvételre. Este jött a telefon, hogy nagyon magas a tumormarker értéke, majd a CT és a biopszia kimutatta, hogy hasnyálmirigyrákja van. Két héttel később már az első kemoterápiáját kapta a László-kórházban.
– Soklépcsős szerencse, hogy minden ilyen jól alakult. Szerencse, mert Anyu betegsége hozzásegített ehhez a barátsághoz, és Bodoky doktor rögtön elküldött vizsgálatra. A hasnyálmirigyrákban nagyon fontos tényező az idő, általában késői a diagnózis, mert a tünetek nem jelentkeznek rögtön. Kellett a válásom is, mert egyedül talán jobban figyeltem magamra. Nekem nagy volt a daganatom, és abban a stádiumban nem operálható, de nem volt áttétem. Neoadjuváns (operáció előtti) kezelést kaptam, hogy műthető legyek, a műtét után pedig ment tovább a kemoterápia, végigcsináltam a tizenkettes protokollt, és a tizenkettedik kemoterápia után azt mutatta a CT, hogy daganatmentes vagyok. Onnan számolva az öt év idén márciusban telik le.
Gábor nagyon tudatosan állt a betegséghez, begyűjtötte az orvosi könyveket, átalakította a táplálkozását, eljárt pszichológushoz, hogy kiderítse a dolog lelki hátterét, magáévá tett mindent, amivel azonosulni tudott. Azt mondja, sok összetevős képlet egy rák, illetve az abból való gyógyulás, de az egészen biztos, hogy a feldolgozatlan lelki traumák, és minden, ami stresszel jár, rombolja az immunrendszert. Változni nehéz, ő mostanra mégis egészen másképp áll hozzá a dolgokhoz. Még most is be tudja darálni a munka, mert nagyon szereti, amit csinál, de a párja és a fiai hatására, illetve a begyakorolt önreflexió eredményeként képes magát kívülről látni, és be tudja húzni a féket.
TUMORBÚCSÚZTATÓ BULI
Dér Asia rendező családjában a rák megváltoztatta az érzelmi viszonyokat, ez volt az eredője a dokumentumfilm ötletének, amihez alanyt keresett. Egy ismerős orvos Gábort ajánlotta, az első kemoterápiás kezelés alatt beszélgettek először, a második alatt már forgattak.
– Bodoky doktort kérdeztem, hogy elvállaljam-e a filmet – meséli Gábor –, és ő azt mondta, hogy annyira rossz a magyar társadalomban a rákhoz való hozzáállás, akkora tabu, hogy nagyon fontos lenne erről minél többet nyilvánosan beszélni. Motiváció volt nekem a társaság is, egy másfajta elfoglaltság, ami eltereli a figyelmem a betegségről. Volt előttem példa, és tudtam, hogy amikor valakiről film készül, az az ő életéhez nagyon sokat adhat hozzá. Asia, valamint Balázs, az operatőr egyszer sem léptek át olyan határt, ami nekem kényelmetlen lett volna. Ha nagyon rosszul voltam, akkor mondhattam, hogy most nem vagyok képes semmire, de a filmezést visszautasítani is energia, néha egyszerűbb volt engedni, mint elmondani két mondatot, hogy hagyjuk ezt. És így visszatekintve, az, hogy ott volt egy kamera, egészen biztosan adott nekem erőt, mert ha fotóznak vagy filmeznek, akkor összeszeded magad, ha igyekszel erőt mutatni, erősebb leszel.
A film munkacíme az volt, hogy Nem haltam meg, és viccelődtek rajta, hogy ha mégis másképp alakulna, akkor átírják Meghaltamra. Az utolsó pillanatban változtattak Nem halok megre, mert ez a jövőbe mutat. Gábor mindvégig nagyon figyelt rá, hogy megmaradjanak a baráti kapcsolatai, hogy mindannyian tudjanak viszonyulni a betegségéhez. Vacsorákat adott, társasjátékoztak, rengeteget beszélgettek, és ezek az emberek, mint egy nagyon erős érzelmi háló, megtartották őt. A műtét előtt rendezett egy tumorbúcsúztató bulit. Egyrészt így köszönte meg a barátainak a támogatást, másrészt meg akarta ünnepelni az új fejezetet, mert a hosszú távú esélyek szempontjából nagyon jó hír volt, hogy operálható. Beszélgetést tervezett az egyik pszichológussal, akihez járt, de ő nem vállalta, ezért Gábor adott egy kvázi stand-upot a betegségéről, és utána lehetett kérdezni.
– Én nagyon kerestem a betegségem alatt túlélőket, de nem találtam. Ezért is vállalom el a tévéműsorokat, interjúkat, hogy mutassam magam, hogy reményt adjak. A filmben nincsen semmiféle recept, mert nincs recept, hihetetlen szerencse kell ahhoz, hogy az ember túlélje, de legalább lehet látni, hogy valakinek sikerült, és ebbe lehet kapaszkodni. A forgatás idején két szcenárió volt. Az egyik, hogy ha meghalok, ők akkor is megcsinálják a filmet, és a végső vágásra vonatkozó jogaimat a fiaim gyakorolják. A másik forgatókönyv jobban tetszett: hogy ott ülök a bemutatón a hátsó sorban gyógyultan, és jó érzésem van a film nézése közben. Sok ilyen kép volt bennem, a jövőbe vizionáltam magam, és képeket, érzéseket kötöttem hozzá. Kidobtam magam elé a horgonyokat, hogy mi lesz holnap, a jövő héten, egy év múlva, öt év múlva, húsz év múlva, és ezekbe kapaszkodva húztam magam át a nehézségeken.
NEM ÁRULT ZSÁKBAMACSKÁT
Azt mondja, számára ez a történet azért is szép, mert az utolsó kemoterápia után négy nappal volt az első randevúja Barbarával, akivel azóta is együtt vannak. Czapolai Barbara a kilencvenes években ismert modell volt, hosszú ideje Bécsben élt, és amikor Gábor beteg lett, az egyik barátja megkérdezte tőle, tud-e bármilyen új eljárást, ami segíthet egy hasnyálmirigyrákos betegnek. Barbara talált egy természetgyógyászt, akit Gábor felkeresett.
– A természetgyógyász csak németül beszélt, ezért Barbara eljött tolmácsolni. Az egyórás kikérdezésben az elképzelhető összes intim kérdés benne volt alvásról, közérzetről, lelki és mentális állapotról, így azokat a dolgokat is megtudta rólam, amikre egészen biztosan nem volt kíváncsi. Fél évvel később egy közös barátunk, Soraya révén együtt ebédeltünk a születésnapján, amire vittem neki egy nagy csokor tulipánt. Ő másnap megköszönte a virágot, egymást követték az üzenetek, és mire eljött az első randevú, már nagyon sokat tudtunk egymásról. Az, hogy ő megérkezett az életembe, rengeteget jelentett, mert az egy dolog, hogy az embernek nagy szerencséje van, mert megoperálják, jól hat a kemoterápia és rákmentes lesz, de azt az öt évet úgy kell végigcsinálnia, hogy egészséges is maradjon. Ebben Barbarának hihetetlen nagy szerepe van. Nemcsak azért, mert segített a kemoterápia utáni regenerálódásban, és azóta is figyel rám, de a szerelem és az a nagyon erős érzelmi kötelék és elköteleződés, ami köztünk van, megalapozta, hogy én most is itt legyek egészségesen, tünetmentesen.
Fotó: Einspach Brúnó
