Nikolettet már a gimnáziumban is érdekelte Korea történelme, tradí­ciói és filozófiája. Később azért döntött a koreai szak mellett, mert úgy gondolta, ezzel jó lehetőségei lesznek majd a munkaerőpiacon.  

– Amikor kikerültem Dél-Koreába, nagyjából középszinten tudtam koreaiul. Az első egy évben csak nyelvet tanultam, ami jó is volt, mert így lehetőségem adódott testközelből megismerni a kultúrát és a társadalmat. Bár a koreai­ak kedvesek, annyira azért nem barátkozósak, és amit ők barátságnak gondolnak, azt mi inkább laza ismeretségnek mondanánk – meséli Nikolett. – Nem voltak illúzióim,­ ­nem gondoltam, hogy itt majd minden szuper lesz. Azt viszont elismerem, hogy amikor Nonszanban éltem, zavart, hogy mindig megbámultak, és legalább háromszor kellett elismételnem a mondandómat, mert nem akartak hinni a fülüknek, hogy egy külföldi beszél koreai­ul. De ennek előnyei is voltak: a vidéki kisvárosban sokszor kaptunk extra ételt vagy italt az éttermekben, mert annyira kitűntünk a kinézetünkkel. Szöulban azonban már más a helyzet, itt kevésbé feltűnő ­jelenség egy külföldi, és az emberek is sokkal zárkózottabbak.

Nuncsi a mindennapokban

– A koreai élet vezérelveként tekinthető a nuncsi. Ez egy olyan intuitív készség, ami képessé teszi az embert arra, hogy megértse mások érzelmeit, gondolatait és nonverbális jelzéseit. A nuncsit elengedhetetlennek tartják a társadalmi harmónia fenntartásához, az empátia előmozdításához. A koreai társadalomban az egyénnél sokkal fontosabb a közösség – mondja Niki. – Itt nagyon lényeges, hogy valaki hogyan fejezi ki magát nonverbálisan, mit visel, milyen a sminkje, a haja, és úgy általában milyen benyomást kelt. Ha egy gyerek például a sorban állásnál türelmetlenkedik, akkor az anyja úgy reagál, hogy „nem te vagy az egyetlen ember a világon”. Olyan bevett szülői válasz ez, amely megmutatja a koreai kultúra középpontjában álló kollektivizmus értékét. A nuncsi bizonyos szempontból elősegítheti a másokkal való könnyebb együttélést, a munkavégzést, a közösségbe való beilleszkedést, de sokan negatívan vélekednek erről, mert szerintük a társadalmi elvárásoknak való megfelelésre kényszeríti az embereket, miközben elnyomja az egyéni kiteljesedés lehetőségét. Mindenesetre azt megtanulhatnánk a koreaiaktól, hogy mások iránt fokozottabb tisztelettel és figyelemmel forduljunk.

Dél-Koreában a közbiztonság is fontos szempont, ha valaki véletlenül elhagyja a telefonját vagy a pénztárcáját, nagy esély van arra, hogy azt a megtalálója leadja a legközelebbi rendőrségen. Sokan a kávézókban vagy éttermekben is úgy foglalnak asztalt, hogy ott hagyják a táskájukat a széken, a telefonjukat az asztalon. Egyesek szerint a rengeteg biztonsági kamera miatt nem lopnak errefelé, mások viszont úgy vélik, ez a szemlélet a koreaiak alapvető természetének a része. A közösség megítélésének kiemelkedő szerepe van, a lopás következményeitől és a megbélyegzéstől félnek az emberek, visszatartó ereje van annak, hogy mit gondol majd róluk a családjuk, a barátaik vagy a kollégáik, ha megtudják, mit tettek.

Hatalmas nyomás alatt

Közismert tény, hogy Dél-Koreára a versenyorientált munkakultúra jellemző, ahol a munkavállalóval szemben nagy igényeket támasztanak, megkövetelik a túlórát és a teljes elhivatottságot, valamint rendkívüli hangsúlyt helyeznek a cégen belüli hierarchiára és tekintélytiszteletre. A munka és a magánélet egyensúlya kihívást jelent, mert hatalmas nyomás nehezedik az emberekre, hogy a munkahelyi kötelezettségeket előnyben részesítsék a magánélettel szemben.

– A munkahelyeken az a mottó, hogy dolgozz sokat, áldozd fel magad, és ha a főnök például azt mondja, hogy munka után még üljünk be valahova inni, akkor nincs apelláta. A társadalomba való görcsös beilleszkedési vágy, az a kényszer, hogy mindenki mindig a legmegfelelőbben prezentálja magát, komoly pszichológiai problémákhoz vezethet. Nem véletlen, hogy az OECD-országokban még mindig Dél-Koreában a legmagasabb az öngyilkosságok aránya. Sokan túlhajtják magukat a munkahelyükön, szinte nincs semmi idejük a kikapcsolódásra. A fiatalokon hasonlóan nagy a nyomás, nem véletlen, hogy a tizenévesek öngyilkossági rátája is itt a legmagasabb a világon. Óriási az elvárás velük szemben, hogy bekerüljenek egy jó egyetemre, hiszen egy család státuszát az határozza meg, hol tanul a gyerekük. Ha nem kerülnek be a legjobb egyetemekre, akkor nem kerülhetnek be a legjobb munkahelyekre sem, így nem lesz elég pénzük, hogy házat vegyenek, ha pedig nem tudnak házat venni, akkor nem tudnak megházasodni. Ez egy ördögi kör – összegzi Niki. – Mivel a mentális betegségekkel és problémákkal a koreaiak még mindig nem fordulnak szakemberekhez, ezért az öngyilkosság magas aránya továbbra is megoldásra váró társadalmi probléma. Ehhez társul, hogy mivel nagyon alacsony a termékenységi ráta, az országnak demográfiai válsággal is szembe kell néznie. Egyes előrejelzések szerint 2070-re az ötvenkétmilliós lakosság várhatóan harmincnyolcmillió­ra csökken. A nők hatványozottan nehéz helyzetben vannak, mert míg a férfiaktól azt várják el, hogy dolgozzanak, addig a nőktől azt is, hogy gondoskodjanak a háztartási feladatokról és neveljék a gyereket, még akkor is, ha van munkahelyük. Annak ellenére, hogy több nő szerez egyetemi diplomát, mint férfi, csupán 57 százalékuk van jelen a munkaerőpiacon, szemben a férfiak 75 százalékával. Ráadásul a fejlett országok között itt a legnagyobb a nemek közötti bérszakadék, a nők átlagosan 31 százalékkal keresnek kevesebbet, mint a férfiak.