Mielőtt belekezdek, Dosztojevszkij gondolatát idézem: „Különösen szeressétek a gyermekeket, mert vétek nélkül valók, mint az angyalok. A mi örömünkre vannak a világon, hogy jobbá tegyék a szívünket. Olyasmire figyelnek, amit mi, felnőttek észre sem veszünk…” 

Ennek az írásnak a kis hőse olyan dolgokról emlékezik meg, amiket egy felnőtt talán meg sem említene. Hogy miért kezdte az emlékeit összeszedni, arról Garami Katalin így ír: 

„Közeledek a nyolcvanadik évem felé. Nem tudom, meddig tart az életfonal, de szeretnék valamit továbbadni az emlékeimből. Szeretném kibányászni a legelső eszméléseket, mert ezek voltak a meghatározók az életemben. 

A régi időkben, az én kislánykoromban még voltak beszélgetős, mesélős esték. Nem futott, nem rohant mindenki. Nem rabolta az időnket hirdetésekkel erőszakolt műsoraival a képernyő. Nem tudok regényt írni, de a mozaikképek talán eggyé formálódnak.” 

„Szaladtam vasalószénért”

A kis Garami Katika 1920-ban született Aranyospusztán. Szarvasgedéhez tartozott a puszta, ez is áll a keresztlevelében. Megnéztem, hol van Szarvasgede. Csendes, szép tájba illő nógrádi település, kicsi falu a Pásztói járásban. 2004-ben négyszáznegyven lelket számláltak. Most sem lehetnek sokkal többen.

„Apukám az 1914-es háborúban megsebesült. A kórházból hazakerülve megesküdtek anyukámmal, Bacsúr Ilikével 1919 augusztusában. Egy ideig nagymamáéknál laktak a kisszobában Szirákon, aztán apuka gépészkovács lett Aranyospusztán. Majd elkerültünk kis Jobbágyiba, innen már van egy-két kép az emlékezetemben. A házban jobbról-balról volt egy-egy szoba, középen a konyha. A földes szoba hosszú csíkos háziszőttes szőnyegekkel volt leterítve. Nekem a hármastükrös szekrény volt az érdekes, ott billegtem előtte. Egy téli kép maradt meg élesen. Manyika nagynéném is nálunk volt, vasaláshoz készülődtek, és engem küldtek el a közeli kovácsműhelybe vasalószénért. A műhelyből a tűzre és a nagyfújtatóra emlékszem, és arra, hogy mire a havas úton hazaértem, a kezem nagyon fázott. Manyika levette a kabátkámat és a bársony fodros szélű főkötőcskét, és a két kezével dörzsölgette, melengette a kezemet.”

Négy-öt éves kislány lehetett ekkor a kis Kati. S a hóban átment a kovácsműhelybe, s hozta, amit kértek, a vasalószenet. Nem kis feladat egy kicsi lánynak, de a gyerekek részvétele, még kis segítségük is a felnőttek munkájában természetes velejárója az életüknek. 

„A köténye előjön, az arca soha”

A kisgyerekek ott voltak a felnőttek közelében. Látták, mit csinálnak, és utánozták őket. 

„Az udvaron két hokedlin a mosóteknő. Nagy kosárban összekészítve a mosnivaló. Mi Nellikével, a kishúgommal a kisszékeket öltöztettük a ruhácskáinkba, s járattuk őket, mintha babák lennének. A kis ruhákkal azért játszhattunk, mert aztán kimosták.  

Emlékszem egy krumpliszedésre. Egy bokor mellett halványzöld fonott gyerekkocsiban Lali, a kis öcsénk. Anyuka és három-négy asszony szedték a krumplit. A homokkupacon ülve, a piros pettyes kendőmbe szedtem a gödröcskéből a krumplicskát. Aztán nagy zivatar lett. Arra már nem emlékszem, hogy kerültünk haza, engem biztos bedugtak a kocsiba, csak azt tudom, hogy anyukám akkor nagyon megfázott. Nagyon beteg lett. Lali kilenc hónapos volt, amikor anyuka kórházba került Pestújhelyre. Lalit apuka elvitte a Garami nagypapáékhoz. Nellike és én nagymamáéknál, anyuka szüleinél voltunk. Mariska néni, nagymamám testvére, egyszer elvitt a kórházba, meglátogatni anyukát. Az ágy szélén ültem, kaptam egy piros almát, három szentképecskét, ma is megvan, csak az anyukám arcára nem emlékszem. Egész életemben az volt a fájdalmam, hogy az alakja, a ruhája, a köténye előjön, de az arca soha. 

1926 januárjában már a temetésre mentünk Szirákra. A nagyszobában a ravatal mellett égtek a gyertyák. Engem Feri bácsi felemelt, és akkor nagyon sírtam, hogy én nem így akartam látni anyukát.”

A gyerekek nemcsak a munkának, de az élet minden rezdülésének, a születésnek és a halálnak is részesei voltak. A fájdalom, a veszteség nem volt eltagadva, így vagy úgy megélték. Azt is, hogy az egyedül maradt család nem árvult el. Élt egyfajta íratlan törvény. A rokonság összefogott, nagyszülők, nagynénik, testvérek fogadták magukhoz, nevelték az árvákat. A kis Katit és testvéreit­ is, mint a sajátjukat. 

„Meglestem nagyapát”  

„Sziráki nagyapám idős Bacsúr Pál, egy uradalmi főkertész fia volt. A becsületesség, a kötelességtudás mintaképe és szigorú betartatója. Nagybajuszos, tiszteletet parancsoló alakja máig a szemem előtt van. Nagy fiai sem mondtak neki ellent soha. Meleg szíve volt. Ha reggelijekor ott voltam mellette, szeretettel készítgette nekem a katonákat: kenyérkockát melegített töpörtyűvel piros paradicsomsüveggel. Ha őrá gondolok, nyári vasárnap jut eszembe. Kora reggel az esővizes dézsa tetején a forgós tükör, a nadrágszíjon élesített borotva. Nagyapa borotválkozik, templomba készül. Azt el nem mulasztja sem ő, sem az egész család. 

A másik emlékem vele. Akkor más kisiskolás voltam, nyaraltam Szirákon a nagyszüleimnél. A felnőttek már rég fölkeltek, a nagyszobában már csak én szundikáltam. Egyszer csak csendben nyílik az ajtó. Nagyapa jön be, letérdel az asztal mellett és csendben imádkozik. Még a lélegzetemet is visszafojtottam, meg ne zavarjam az áhítatát. Ez az élmény egy életre elkísért. 

Az én ezermester nagyapámnak volt egy műhelye. Amit fából meg lehetett csinálni, az ott mind elkészült. Kocsi, hintó, hordó, bútor, ajtó, ablak, mindenféle ácsmunka. Hogy miből is volt mesterlevele, nem tudom, csak azt, hogy értett a szőlőhöz, a gazdálkodáshoz, a méhészkedéshez, és nagyon szerette a virágokat. A méhese előtti virágoskertben tavasztól késő őszig mindig volt nyíló virág. 

Legszívesebben a méhesben szerettem vele lenni. Az az édes méz- és virágillat, a halk zsongás együtt csodás gyönyörűség volt. 

A műhelye volt a másik gyerekcsoda! A munkákból leesett mindenféle kiskocka, lécecske a jószagú gyallás, ami a gyalu alól szép csigákban összepöndörödve kikerült – hát igazi gyerekjáték mind! Csakhogy itt ritkán lehettünk, féltettek minket.”

Csodavilág egy gyereknek, akkor is, ha vigyázni kell! S ebből a csodavilágból, mint a viaszba nyomott pecsét rajza, megmarad sok-sok fontos pillanat. Egy mozdulat, egy illat, szavak, egy halk ajtónyitás… Mind-mind fontos iránytűk, útravalók. Gazdag volt a kis Garami Kati már gyerekkorában. S őrizte, növelte ezt a gazdagságot.