Szikrázó napsütés, ragyog a nappali, olvad kint a jég, idebent pedig éppen minden rendben van. A tökéletes szombat reggel. A gyerek teljesen magától elővette a tankönyveket, hogy készül hétfőre, a kávém gőzölög, ígéretesnek tűnő új kötet előttem, délután megyünk kipróbálni a nemrég kapott korcsolyát. Elégedett vagyok, szeretem a világot, a világ engem. A boldog pillanatokhoz nem is kell más.
Hogyan illan el az ilyen tökéletes érzés, miért kell ebből kibillenni, nem lehetne ezt legalább egy napon keresztül fenntartani?
Én tényleg igyekszem.
Ahogy belekortyolok a kávéba, látom, hogy a szikrázó napsütés fennakad az összetapicskolt ablakon, eddig persze nem tűnt fel a felhők miatt, de most a leszedett ünnepi matricák körvonalai élesen látszanak, beleragadt a por, tökéletesen kivehető, hol volt a hóember, és hol a hópelyhek. Por-szarvas és kosztélapó. A családból senkit nem zavar, valószínűleg ugyanígy lenne nyáron is. Na jó, letörlöm. Kapargatom a ragacsot. A kávé kihűlt. A gyerek közli, hogy fáj a torka. A korcsolyázás ugrott. Tanulás meg, ugye, ilyen betegen nem jöhet szóba, viszont a mesenézésnek köz­tudottan gyógyító hatása van, úgyhogy bekapcsolja a tévét.
A mese jó, csinálok egy új kávét, és folytatom a tökéletes szombatot. A nap süt, kicsit megakad a poros asztalon, de kit érdekel.