Anya szív – Anyának lenni egy macsó világban – ezt a címet viseli Murinai Angéla nemrég megjelent hiánypótló negyedik könyve, ami – legalábbis Magyarországon szokatlanul – szókimondó stílusban rántja le a pátosz dohos leplét az anyaságról. Hogy az egész ne csak egy véleménynek hangozzon a sok közül, netalán női hisztinek legyen elkönyvelve, pláne ne csak a levegőbe beszéljen, Murinai Angéla – aki maga is háromszoros anya – a mondandóját egy 1700 fős, szinte tudományos igényességű kutatással is megtámogatta, aminek eredményeiből kiderül, hogyan éreznek más magyar nők az anyasággal kapcsolatban. 

Vajon tényleg ez a boldogság netovábbja, a női princípium beteljesülése, amiről olyan hevesen igyekeznek meggyőzni bennünket?

Lehet-e, szabad-e utálni az anyaságot, miközben a gyerekeinket szeretjük?

Van, aki megbánja a dolgot? Mindenkinek való az anyaság? Honnan tudjuk, hogy nekünk igen vagy nem? Többek között ezekre a kérdésekre is választ kapunk a könyvből, amit – bár nem egy habkönnyű olvasmány – érdemes mind a már anyáknak, mind a gyerektelen (és a gyerekvállalásban esetleg bizonytalan) nőknek, de a férfiaknak is kézbe venniük. És biztosan lesz benne olyan gondolat, amitől bicska nyílik sokak zsebében, de az még biztosabb, hogy számtalan aha-pillanatot élhetünk át olvasás közben, és akár a véleményünk is árnyalódik a hatására.

Mi motivált negyedik könyved, az Anya szív megírására, amiben az anyaság nehézségeit, mondhatni árnyoldalait vesézed ki úgy, ahogy azt előtted még nem nagyon tette meg más itthon? 
Nem tudom, mi bennem ez a legyőzhetetlen motiváció, hogy állandóan a nagy igazságokat keresgélem. Rosszul vagyok attól, amikor elkenjük ezeket, és nem lehet kimondani bizonyos dolgokat. Nem csak ezzel a témával kapcsolatban voltam már így: azért aki ismeri a munkásságomat, az tudja, hogy én elég rendesen beleállok a tabunak számító dolgokba, ami egyébként nem feltétlen szolgálja a népszerűségemet. De ez is döntés kérdése, hogy

mit tartunk fontosabbnak: azt, hogy minél többen szeressenek, vagy azt, hogy kimondjunk olyan dolgot, ami mást is feszít.

Háromgyerekes anyaként belülről megéltem mindazt, amiről írtam. Lassan azért tíz éve már, hogy finoman, apránként beszélek ezekről a problémákról, és látom azt, hogy ki hogyan reagál, hogy hogyan alakul a társadalom. Amikor elkezdtem erről beszélni, akkor még ennyit se lehetett kimondani. Mindeközben kezdtek külföldről beáramlani lefordított cikkek például Redditen megjelent posztokról, hogy külföldi anyák – soha nem arccal-névvel – nyilatkoznak arról, hogy hát az anyaság azért nem egészen az, mint amit vártak, sőt voltak olyanok is, akik megbánták azt, hogy gyereket vállaltak. De az egy biztonságos terep volt, mert senkinek nem kell vállalni magát, és akkor lehetett menni pálcát törni a kommentszekcióban arctalan idegenek fölött.

Murinai Angéla negyedik könyve az anyaságot boncolgatja

Mert az Amerikában történik, messze tőlünk…
Igen, messze, és akkor nincs súlya. Aztán a Tíz okom a haragra című könyvem már előrevetítette ezt a kötetemet is. Amikor az megjelent, szólt a kiadóm, hogy érdemes volna darabokra szedni, külön is foglalkozni az abban megjelenő témákkal. Mindig vannak nők, akik tudnak az anyaság témájához csatlakozni, gondoltam, akkor nézzük már meg ezt jobban! Ezután a folyamat megállíthatatlanná vált. Csináltam egy online kérdőívet, hogy megvizsgáljam, mit mondanak a nők erről a témáról, amit pillanatok alatt 1700-an töltöttek ki. Ebben nemcsak feleletválasztós kérdések voltak feltéve, hanem teret adtam a nőknek arra, hogy elmondják az érzéseiket, az eredmény pedig letaglózó volt. Annyi fájdalom és szorongás dőlt rám néhány nap alatt, hogy azt éreztem, erről muszáj beszélni, mert különben csak egyre rosszabb lesz. És bármilyen furcsán hangzik, nemcsak magunk, az anyák miatt, hanem a gyerekeinkért, az én fiaimért is.

Mert én azt szeretném, hogy ők már egy jobb világban éljenek, úgy hozhassanak döntést a saját családalapításukról, hogy ne kényszerpályán mozogjanak. 

És bár nekem fiaim vannak, de ha nekik lesz partnerük, nem akarom, hogy az ő életüket is szétverje az a csomag, amit a gyerekkel kapnak, és azt sem akarom, hogy a fiatal nők élete ugyanúgy alakuljon, ahogy a korábbi nemzedékeké. 

Nyilván vannak olyanok, akik azt mondják, hogy ők már ötévesen is tudták, hogy anyák akarnak lenni, és nekik ez volt az életcéljuk. Náluk természetesen minden máshogy hangsúlyozódik, de emellett a világ teli van olyan nőkkel is, akiknek azért volt ott egy egészen szép ígéret, hogy akár még sikeresek is lehettek volna. Akik azt gondolták, hogy az anyaság az életnek egy szelete, majd rá kellett jönniük, hogy nem, nekik az lesz a teljes torta. Hiába tanulnak, csinálják meg az orvosi diplomát, egyszer csak meg kell békélniük a gondolattal, hogy soha nem lesz belőlük osztályos főorvos. Manapság már az is pejoratív kezd lenni, ha egy nő olyan sikerről beszél, ami nem a családdal kapcsolatos. 

Mi a legnagyobb tabu, ami az anyaságot körbeveszi?
Az anyaság nehézségeiről beszélni alapból tabu. Lehet azt mondani, nehéz, azonban mindig kell lenni egy folytatásnak, ami úgy kezdődik, hogy DE. De csodálatos, de mindent megér, de, de, de. Azt mondani, hogy nincsen de, na, ez tabu. Legtöbbször olyan hagyományokról és mondásokról van szó, amiket évszázadok óta hallgatunk az ösztönökről, meg az anyává válás megkerülhetetlen vágyáról, hogy ez csakis így működhet. Sok pszichológus állítja, hogy a szaporodás ösztön. Ezen már nagyon sokat gondolkodtam, és egyre inkább arra jutok, hogy ez nem jó megnevezés. Mert nézzük meg az állatvilágot! Egy macska nem szaporodni akar, hanem szexelni, és fogalma sincs arról, hogy abból az aktusból majd kismacska lesz. Ha én a macskámmal most megtárgyalnám az  ivartalanítását, szerintem iszonyat hálás lenne, hogy neki nem kell négyszer fialni egy évben, hanem megmentettem ettől. Mégis ezzel magyarázzuk.

Vagy egy másik érv is: mégpedig hogy a legnagyobb háborúk idején is sok gyerek született, mert az adta a reményt. De valójában nem reményt adott a gyerek, hanem nem volt fogamzásgátlás, és a nők kénytelenek voltak szülni akkor is, ha nem akartak,

mert nemi életet a második világháború alatt is éltek az emberek, sőt, ebben találtak vigaszt, és aztán lett belőle gyerek. Senki nem kérdezte a nőket, hogy örülnek-e annak, hogy egy égő pokolban kell a gyerekeiknek élni, vagy sem. Ha egy nőnek, aki születése óta azt hallgatja, hogy csak akkor ér valamit, ha szül azt mondjuk, hogy ez egy átverés, akkor én ezzel az ő identitását piszkálom, ami ellenállást vált ki belőle. Mert ha elveszem tőle mindezt, akkor mi marad neki? Annyi, hogy éldegél valahogy egy bukdácsoló kapcsolatban, és van egy pocsék munkája – mert a társadalom azt is elintézte, hogy a nőknek lehetőleg olyan munkahelye és keresete legyen, amiből nem tud egyedül megélni és eltartani a gyerekeit. És ezek a nők el sem tudják képzelni azt, hogy lehetne mindez másként is, hogy ott vannak például a német vagy a skandináv nők, akiknek bár szintén nem könnyű anyának lenni, de legalább úgy érezhetik, hogy a társadalom valamilyen szinten megbecsüli őket, mert olyan munkahelyi körülményeket, olyan lehetőségeket biztosít nekik, hogy ha van hova fordulniuk akkor is, ha a férjük bántalmazza őket. 

Murinai Angéla szerint mindenki az anyákra mutogat, ha valami probléma van a gyerekkel

Ha Németországban (itt él a szerző már 6 éve – a szerk.) csináltad volna meg ugyanezt a felmérést, akkor másmilyen számokat, történeteket kaptál volna? Miben különböznek – ha különböznek – a magyar és a német anyák?
Nyilván nem vizsgáltam ezt olyan mélyen, de azért valamennyire belelátok. Iszonyatosan sok múlik azon, hogy kinek mennyi erőforrása van. Akár anyagilag, akár társadalmilag, akár családilag, akár párkapcsolatilag. Ha egy nő van olyan szerencsés, hogy egy olyan férfivel él együtt, aki őt egyenrangú partnernek tekinti, és együtt osztoznak meg a gyereknevelés problémáin és a feladatain, ha van egy olyan családi hálója, akikhez mindig fordulhat, amikor problémája van, ha olyan erős anyagi lehetőségek állnak rendelkezésére, amiből mindezt finanszírozni tudja, akkor ez a súly azért sokkal könnyebb, és akkor sokkal több pozitívumot tud megélni az anyaságában is. De ettől függetlenül biztos, hogy a német anyák is elsírnák a maguk bánatát, meg az amerikai anyák is elsírnák.

Az anyaság nem könnyű, ezt senki nem vonja kétségbe. Soha a történelemben, semmilyen körülmények közt nem volt fáklyás menet. 

Bár én azt gondolom, hogyha visszamennénk nagyon-nagyon messzire az időben, amikor még törzsekben éltünk és a helyén volt kezelve, és amikor az egész közösség nevelte a gyerekeket, és megoszlottak a feladatok, az lehet, hogy  élhető dolog volt. Ez, amiben most mi élünk, amit a patriarchális kapitalista társadalom kitermelt, a nukleáris családokkal egyetemben, egy bukta. Egyszerűen kicsinálja a nőket. Az anyák világszerte beleszakadtak abba az elváráshalomba, amit a 2000-es években megjelent intenzív szülőség a nyakunkba varrt. Ebben a kontextusban minden az anya hibája. Ráadásul megjelentek a bántalmazó gyerekek is. A kamaszok, de már a kisebbek is gyakran úgy bánnak az anyjukkal, mint a kapcaronggyal. A szülő elbizonytalanodik, fél attól, hogy a gyerekét traumatizálja, az majd nem fogja szeretni, és a gyerekek koruknak nem megfelelő feljogosítottságot kapnak. Gyakorlatilag ők irányítják a felnőtteket. Ekkor pedig

jön az anyára való mutogatás, hogy hát azért ilyen a gyerek, mert rosszul nevelték.

Az anyák eszköztelenek, ami frusztrációt szül. Könyörögnek, veszekednek, kiabálnak. Pedig ki akar a saját családjában ordibáló házi sárkány lenni? A felmérésemből kiderült, hogy a nők 80 százaléka – bár gyűlöli magát emiatt – rendszeresen ordibál a gyerekkel. Ami nem jó, de megszokott. Mert ez a totális eszköztelenség eredménye. 

Mit lehet tenni ebben a helyzetben?
Mit tudunk csinálni? Semmit nem tudunk.

Vajon meddig jutnánk el a gyerekkel, ha a környezetünkben mindenki tenné a dolgát, és nem a miénk lenne az összes felelősség és az összes feladat?

Azért szülünk gyereket, mert arról álmodunk, hogy majd egy puha világot teremtünk neki, ahol tudjuk szeretni, tudjuk támogatni. De ehelyett kapunk egy olyan csomagot, amibe belerokkanunk, és ennek a csomagnak csak elenyésző része maga a gyerek, csak a többit hivatalosan nem nevezik anyaság részének. 

„A nulladik percben is gondolkozzunk felelősen” – mondja Murinai Angéla

A könyved azzal fejeződik be, hogy felsorolod, hogy mi kellene szerinted ahhoz, hogy megváltozzon az anyaság megítélése, és ezzel az anyák mentális állapota is. Többek között a társadalmi védőháló kiépülését hoztad fel példának, és az apák bevonását a gyereknevelésbe és a családi életbe. Mennyire vagy pesszimista vagy optimista azzal kapcsolatban, hogy mindezek  megvalósulhatnak?
Én azt gondolom, hogy társadalmilag, rendszerszinten ez egy nagyon kényelmes felállás. Az a fiúgyerek, aki egy ilyen leegyszerűsített rendszerben nő föl, az mit fog gondolni majd a nőkről, a kedveséről, a feleségéről, a nőről, aki aztán őmellette anyává lesz? Addig, amíg az anyákat teszik mindenért felelőssé, az összes többi résztvevőnek – a tágabb családnak, az intézményrendszernek, az országvezetésnek – nem kell szembenéznie a saját felelősségével. Úgyhogy ez magától vagy az én könyvemtől nem fog megváltozni. Ezt is, mint annyi minden mást, csak a nők tudják megváltoztatni, méghozzá azzal, hogy egyszerűen megállnak, és elkezdenek tudatosabban gondolkodni a gyerekvállalásról. Én azt szoktam mondani, hogy rendben, van párod, akit szeretsz, imádsz, és nagyon jó a kapcsolatotok, gondolkodj, és annyit és úgy vállalj csak, amivel egyedül is boldogulnál. Mert hirtelen kiderülhet arról a drága jó emberről – és számtalan ilyen történetet ismerünk –, hogy élhetetlen, élősködő, bántalmazó, de te már addigra szültél egy vagy több gyereket. De jöhet betegség, baleset, esetleg halál is. Nem tudhatjuk, hogy egy ilyen bizonytalan világban mi minden történhet, ami megrengeti, felborítja azt a tervet, ami abban a pillanatban volt, amikor bevállaltuk a gyereket, de akkor is számításba kell mindezeket is vennünk. Higgyenek abban a nők, hogy ők nem tehetetlen, sodródó ösztönlények, akiket elkap a hév, és muszáj szülniük!

Üljünk le, és gondoljuk át, hogy nekünk és annak a gyereknek, akit készülünk vállalni, milyen jövőt fogunk tudni biztosítani akár nehéz körülmények között is.

Mert sajnos azt látom, hogy nagyon sok nő úgy tekint a gyerekvállalásra, mint egy hobbira, ami neki jár. Amikor én szültem a gyerekeimet, akkor még alig esett szó a klímaváltozásról vagy túlnépesedésről. Ha most lennék húsz éves, nagyon erősen elgondolkodnék, hogy ilyen jövőképbe bele mernék-e rántani egy új embert, akinek majd mindezzel meg kell küzdenie. Azt gondolom, hogy ez egy sokkal fontosabb és erősebb érv annál, mint hogy „én márpedig gyereket akarok”. Egy gyereknek itt élnie kell. Milyen világba hozzuk, és milyen körülmények közé? Ez egy óriási felelősség. Persze, maga az anyaság is óriási felelősség, de akkor a nulladik percben is gondolkodjunk felelősen, jó? Mert ő itt lesz. Ő itt fog élni. Ebből kellene kiindulnunk.

Kiemelt kép: Murinai Angéla